Páncélosokkal az életért

2017. március 2. 17:28

Gecse Géza
Mandiner

A nácikkal nem szimpatizáló, ellenük fegyvert fogni is kész, zsidómentésre is hajlandó Magyar Királyi Honvédség tisztjei sokáig csak „zavaró tényezőnek” számítottak.

Gecse Géza írása

 

A Páncélosokkal az életért című, Budapesten 2015-ben a Koszorús Ferenc Emlékbizottság gondozásában megjelent kötet nem egyszerűen az egy évvel korábban szeptemberben a magyar fővárosban a budapesti zsidóságot megmentő vezérkari ezredes tiszteletére szervezett konferencia előadásait gyűjti egybe, amelyek közül Bonhardt Attila hadtörténeti szempontból tekinti át az általa kivitelezett  akciót, hanem közreadja az izraeli Tsvi Erez (helyesebb lett volna talán az angol helyett a magyar helyesírás szabályai szerinti Cvi Ereznek nevezni) és a kárpátaljai Dupka György tanulmányát is.

Ezek közül az első kifejezetten Koszorús hatnapos, 1944 július eleji műveletéről szól, amely a budapesti zsidóság feje felől űzte el a közvetlen életveszélyt, a második az 1938 és 1941 között a magyar-szovjet határon átszökő zsidók sorsát követi végig. A konferencián elhangzott előadások pedig Koszorús életútját helyezik el, hiszen M. Kiss Sándornak az ellenállás formáiról, vagy Szekér Nórának a Magyar Függetlenségi Mozgalomról szóló előadása csakúgy, mint Hantó Zsuzsáé a győztesek történelemértelmezésről – mind sokkal inkább Koszorús akciójának az elhelyezésében segítenek, amire azért van szükség, mert e tettéről az ezredesnek a saját korában is hallgatnia „illett”, 1945 után pedig mindazoknak, akik Magyarországon egyáltalán tudtak róla.

De az is kifejezett értéke a műnek, hogy szerepelnek benne a német birodalmi megbízott, Edmund Veesenmayer Berlinbe küldött ekkori táviratai, amelyekből szinte napról napra követhető nyomon mit gondolt a kormányzó, Sztójay miniszterelnök nemcsak a németekről, a háborúról és a zsidókérdésről, hanem mindenről, ami ekkor foglalkoztatta a magyar politikai vezetést. Nincs tehát szükség arra, hogy az ember a Magyar Nemzeti Levéltárban keresse ezeket a dokumentumokat és egy gyűjteményes kötetnek ez néha legalább akkora erénye, mintha korábban senki által nem ismert dokumentumokat hozna nyilvánosságra, hiszen ezek a dokumentumok a nagyobb nyilvánosság számára most, e kötetet közreadása után válnak valóban hozzáférhetővé.

A kötet szerkesztői, Hantó Zsuzsa és Szekér Nóra nehéz fába vágták a fejszéjüket, hiszen hiába telt el több mint negyedszázad a rendszerváltás óta, nemhogy az 1944-es esztendővel, hanem a két világháború közötti korszakkal kapcsolatos feldolgozások is szegényesek, az 1980-as években többet mozdult előre az említett kor feldolgozásában a magyar történettudomány, mint 1989 óta, aminek részben vannak csak politikai okai. Objektív oka, hogy a történész szakmának nincs komoly presztízse, ezért nem foglalkoznak a korral annyian, mint amennyit megérdemel.

További objektív oka, hogy a források jelentős része az ostrom és a második világháború harcainak során fizikailag megsemmisült. A kor tanúinak visszaemlékezései, így Szent-Iványi Domokoséi is például csak 2016-ban jelentek meg. Az ún. polgári ellenállók 1945-öt követően még két-három évig játszhattak valamekkora szerepet az ország politikai életében, ám 1948-tól idehaza többnyire börtönbe kerültek, ha nem volt akkora szerencséjük, hogy időben el tudtak menekülni, mint például Koszorús Ferencnek, akit az Amerikai Egyesült Államok befogadott. Ez a háború utáni Európában korántsem volt egyszerű, hiszen akinek vaj volt a fején, az Dél-Amerikában vagy Ausztráliában talált csak viszonylag könnyen új otthonra. 

Magyarországon ugyanis csak a kommunisták számítottak makulátlanul antifasisztának, akik gyakran nemcsak a szociáldemokratákat tekintették horthystának, sőt Gestapo-ügynöknek, hanem a saját elvtársaikat, lásd Rajk esetét, akit ország-világ szeme-láttára nemcsak végigaláztak a bíróság előtt, hanem ki is végeztek. Ilyen körülmények között a nácikkal nem szimpatizáló, ellenük fegyvert fogni is kész, zsidómentésre is hajlandó Magyar Királyi Honvédség tisztjei csak „zavaró tényezőnek” számítottak, hiszen érdemeiket el vagy beismerve tarthatatlan lett volna a korszakot egyértelműen negatívként megbélyegző akkori hivatalos történelemszemlélet.

Mint a patak, persze a forrásfeltárás előbb utóbb utat tör magának – ennek egyik meggyőző állomását tarthatja kezében a korszak iránt érdeklődő olvasó és alighanem ez a mű egyik legfőbb erénye.

A háromszáz oldalas könyv színes képmelléklettel, az egyik Auschwitz-jegyzőkönyvvel, Horthy lányaihoz intézett leveleivel és az említett tanulmányokkal együtt tartalmazza azokat az üdvözlő beszédeket is, amelyek Koszorús Ferenc érdemeinek elismerését jelentik, nem túlzás azt állítani, hogy a magyar társadalom előtt, hiszen az 1944 utáni mély csendet csak 2015 nyarán sikerült szimbolikusan is megtörni, amikor a budai várban felavatták az ezredes mellszobrát.

A csend viszont makacs dolog, ráadásul az uralkodó kánon még mindig a kormányzó vétkességét hangsúlyozza és Koszorús olyan szempontból is „kényelmetlen személyiség”, hogy a puszta létével cáfolja ennek az előítéletnek a megalapozottságát. Korántsem gondolhatjuk ezért azt, hogy révbe értünk. Hosszú időre, számos további kutatásra lesz még szükség ahhoz, hogy a magyar múlt szereplői az őket megillető helyre kerüljenek. Egyik állomása ennek az útnak a megjelent kötet, amit nyugodtan ajánlhatnak nemcsak ismerőseiknek, barátaiknak, hanem ellenségeiknek is, hiszen – és ez a kötet egyik legfőbb erénye – könnyen tesz hozzáférhetővé olyan dokumentumokat, amelyekről eddig csak a szakemberek tudtak.

vissza a teljes nézetre