Mérföldkövek, 1956

Ávósokra lőtt, letépte a komcsi zászlót: Lovas György 1956-ról

2016. október 17. 10:35

Lőtt, és ezzel valószínűleg ávósokat is ölt; majd később letépte a kommunista Magyarország zászlaját az ENSZ épületéről New Yorkban Lovas György. A magyar zsidó és görög származású, korán árvaságra jutott '56-os forradalmár tagja volt az újpesti Munkástanácsnak, majd Amerikában kampányolt Barry Goldwaternek és Ronald Reagannek is. Kereskedésből szerzett vagyonát az évtizedek során nagyrészt antikommunista szervezkedésre és '56 emlékezetének ápolására fordította. Portréinterjúnk.

„1957 áprilisában vágtam le a kommunista magyar zászlót az ENSZ előtt, Kiss Antal és Tóth Laci volt ott, előbbi a Magyar Hírlap újságírója volt korábban, utóbbi pedig az MTI kimenekült fényképésze volt. Elmentünk az ENSZ előtt reggel tízkor, és láttam a zászlót, a sarló-kalapáccsal, amit mi kitéptünk a forradalom alatt. Antal azt mondja, hagyjad már, mit akarsz? A lapot kell összeraknunk! Ugyanis a Szabad Magyarsággal mentünk a nyomdába. Fogtam magam, volt egy bicska nálam, felmásztam a falra, Tóth Laci pedig fényképezett. Levágtam a zászlót, leköptem, szétszaggattam, aztán jöttek a rendőrök. Ez volt az első zászlótépés az ENSZ-nél, aztán engem követtek az arabok és mások. De én voltam az első. És a rendőrségen üvöltöztünk, hogy akárhol meglátjuk ezt a zászlót, le fogjuk tépni, és kérni fogunk mindenkit, hogy akárhol látnak ilyet, tépjék le! Ez a zászló nem képviseli Magyarországot! Az egész világsajtó átvette, másnap a New York Times címlapján volt rólam három kép, összesen pedig hat. A Life magazinnak a közepén volt az egész. Mindenki átvette, Párizs, London. Azt akartam, hogy ez világgá menjen. A Magyar Szabadságharcos Világszövetség célja az volt, hogy ne altassuk el a forradalom emlékét, hogy maradjon meg minden gyerek, minden felnőtt és minden öregasszony emlékében!” – meséli New York-i otthonában Lovas György.

A szabadságharcost Nagy Ildikó, a New York-i Magyar Ház igazgatója és Bánhalmi Norbert fotográfus társaságában hallgatom. A fotókból és interjúkból a Magyar Ház és Bánhalmi Norbert a New York-i Magyar Főkonzulátus támogatásával közösen rendez kiállítást Mérföldkövek címmel, amit október 22-én nyitnak meg ünnepélyesen a Magyar Házban; ezt követően pedig interjúkötet ás dokumentumfilm készül belőlük. Néhány beszélgetést itt, a Mandineren is közreadunk október 23-ig.

*

Árva félzsidó, reakciós diák

Lovas György New York egyik kertvárosi részén lakik, jó másfél-két órára a központtól. Miután megérkezett az Újvilágba, először újságíró, aztán kereskedő lett: eleinte varrógépekkel, majd bútorforgalmazással foglalkozott. Jól ment neki, bevételeiből pedig többek között az '56-sok szervezeteit, megmozdulásait finanszírozta.

A kereskedés nem volt idegen a családtól, annyira nem, hogy kereskedőcsaládba született: édesapja losonci, felvidéki zsidó volt. A szülők a híres lausanne-i tüdőszanatóriumban találkoztak. A gyermek Lovas első évei részint görög rokonai okán Görögország és az idővel Magyarországhoz visszacsatolt Losonc közti ingázással teltek: Görögországban végezte az iskolát, a nyarakat pedig a felvidéki városban töltötte. Az idillnek a második világháború vetett véget: édesapjuk még időben Magyarországra hozatta a családját Görögország német megszállása előtt. Lovas Pestre került egy német iskolába, ahol görögként tartották számon, de kirúgták, amikor apja hazakerült a munkaszolgálatról.

1940-ben tüdőbajban elhunyt az édesanyja: „1944-ben pedig vége volt mindennek, a nagyszüleimet is betették az auschwitzi vonatba, de az apámat már nem tudták, mert meghalt közben Losoncon, ő is tüdőbajban. Ott maradtam egyedül. A keresztények nem fogadtak be, mert azt mondták, én zsidó vagyok; a zsidók meg nem fogadtak be azért, mert azt mondták, én keresztény vagyok. Lőwy Györgyként, magyar állampolgárként éltem és megvolt a keresztlevelem. Egy hétig volt Losoncon gettó, ahol 14 ezer magyar zsidót vagoníroztak be. A nagyanya az utolsó este, mielőtt vitték, behívta magához és odaadta a családi ékszereket, briliáns gyűrűket, aranytáskát, láncokat. Azt mondta, »kisfiam, egyedül maradsz, akkor is tudod, hogy Pesten vannak rokonok; vagy görögországiak fognak megkeresni, és akkor odamész, itt van, ebből éljél, ebből tudnak egy kicsit taníttatni, és segítenek«. Volt egy kispárnám, csináltattam a mostohaanyámmal bejglit, és abba beletettem az ékszereket. Ezzel a kenyérrel éltem át az ostromot, ezen a párnán aludtam.” Jöttek az oroszok, ekkor már ott volt a gyámapa kis házában. Már nem volt senkim, Pestre már nem tudtam menni, ott éltem át az úgynevezett felszabadulást. Nekem az nem volt felszabadulás, de megértem, hogy a zsidóság számára az volt, ez természetes.”

A háborút követően a Vörösmarty Gimnáziumba került („az iskola reakciós gimnázium volt”), három hétig árvaházban volt; és lakott a nagybátyjánál is, a munkaszolgálatot megjárt, szociáldemokrata író-újságíró Sós Endrénél, aki később, az ötvenes-hatvanas években az Magyar Izraeliták Országos Képviseletének és a Budapesti Izraelita Hitközségnek volt az elnöke, s könyvet írt a Weimari Köztársaság bukásáról. „Az ő házában nőttem fel abban a két évben, amikor írta: segítettem neki gépelni, diktált a feleségének és nekem.”

A középiskolában sem bírt nyugton maradni: diáklapot szerkesztett és tagja volt a diákbizottságnak. 1948-ig jól mentek a dolgok, utána azonban baljós felhők kezdtek gyülekezni, végül az érettségi előtt megszüntették a lapot, s behívták a kerületi DISZ-bizottsághoz. „Azt mondták, ha reakciós maradok, nem lesz semmi jövőm, de ha bejárok a kerületi bizottságba, komoly karrier vár rám. De nekem nem kellett az a karrier.” Veress Péter, az író felvette volna az újságíró tanszékre, de behívták katonának, s le is szolgálta a három évet.

Zenész és Költő

Leszerelés után azonban nem tartott sokáig a szabad élet, mert amint leszállt a vonatról, a hadseregnél elkövetett okirat-hamisítás miatt azonnal letartóztatták (újoncoknak írt alá menetleveleket, márpedig az első egy évben nem szabadott volna hazaengedni őket); és egy év börtönre ítélték, aminek nagyobbik részét a szegedi Csillagban ülte le, 11 hónap elteltével viszont kiengedték. „Amikor 11 hónapot leültem az egy évből, akkor nagylelkűen kiengedtek. December volt, nagy hó és hideg, Szegeden próbáltam kapni egy pesti fuvart, a nagybátyámat akartam látni. Egy orosz őrnagy Skodája vett fel, nem szóltam semmit, honnan jöttem. Bejelentkeztem, a nagybátyám viszont nem vett magához. Az újpesti hajógyárba került csőszerelő segédmunkásnak, két hónap alatt elvégzett egy gyorstalpaló hegesztői tanfolyamot, végül egy sztahanovista hegesztőcsoportba került

Lovas, aki egy Váci úti munkásszállón lakott, népszerű lett a munkások között, mivel sokak számára írt szerelmes verseket; nemhiába lett a beceneve Költő. Élték az életet: „Összejöttünk, festők, művészek, munkások, munkanélküliek esténként egy presszóban és ittuk a kávét. Alkoholt inni nem is lett volna pénzünk. És hajnalba hazamentünk, reggel dolgoztam, fiatal voltam, bírtam.”

A hajógyár párttitkára pedig, akit hősünk szerint inkább a kultúra érdekelt, semmint a politika, megkérte, hogy szervezzen: „A párttitkár azt mondta: »hallom, jó szervező vagy, mit tudsz még?« Mondtam, hogy tánczenekarban is játszottam a seregben. Volt egy hatalmas csarnoka a gyárnak. Megkérdeztem, meg akarja-e tölteni, »persze«, felelte. Na, mondtam, akkor vegyél nekem egy dobfelszerelést, s vegyél fel 12-13 zenészt, akiknek nincs engedélyük játszani a lokálokban, mert osztályidegenek – ezt persze nem mondtam. Tetszett neki. Kaptak egy svéd dobfelszerelést. Az első kultúrestre 15-30 ember jött le, aztán elkezdtek amerikai számokat játszani. A következő héten három órát álltak sorba a fiatalok, jöttek Csepelről és a belvárosból is, mert az egyetlen hely volt, ahol amerikai zenét lehetett hallgatni és táncolni rá.

Forradalmi napok

Ez így ment október 23-ig, ami keddre esett. Soha nem felejtem el, ugyanis nekünk minden kedden zenekari próbánk volt. Négy órát dolgoztam csak aznap, rohantam próbára, de hallottam, hogy tüntetés van a Bem-szobornál és tömegek jönnek át Budáról a Parlament elé. Félredobtunk mindent, jöttek a többiek is, elkaptuk az utolsó villamosokat, amelyek még mentek be a városba. Csatlakoztunk a tömeghez a Margit hídnál. Attól kezdve nem láttam másik öltönyt, csak amikor átléptem az osztrák határt.”

Lovas belelendül a sztorizásba: „Volt mellettem egy 17 éves fiú, aki túlélte Auschwitzot, jó haver lett, a szárnyaim alá vettem, az újpesti gyárban dolgozott ő is. Azt mondja, a Munkásőrségnél vannak fegyverek, ki kéne hozni. De hogy? Egy teherautó élelmiszerért ment Vác felé, felkapaszkodtunk rá hárman, ami ledobott minket a Váci úton, az újpesti hajógyár bejáratánál. Egy őr volt, aki beengedett minket, mondtuk, itt hagytuk a táskánkat. Feltörtünk egy lakatot és kihoztunk pisztolyokat. Az őrség rögtön velünk volt, elnézett, nem érdekelte. Egy ideig nem jött semmi, ami bevihetett volna, majd egy orosz katonai Skoda jött, kérdezték, hova mennénk, mondom be. Beültünk, hátulról a többiek agyonlőtték az őrnagyot meg a sofőrt, bepakoltuk a géppisztolyokat, rohantunk be a városba a Skodával. A Bródy Sándor utcánál már folytak a puskaropogások. A Skoda felfordult, mert Takács Gyuszi nem volt jó sofőr. Horzsolt egy golyó, kicsit vérzett, odaadtuk a fegyvereket a forradalmároknak, a fiú besétált velem a Rókusba, ahol bekötötték, és az a kötés rajtam maradt Bécsig, három héten át. Nem érdekelt. És kaptam egy orosz pufajkát, mert szétment a nadrágom. Ebben a pufajkában mentem át a határon.”

„Gyönyörű két hét volt! Én nem sokat lövöldöztem, mert a forradalmi tanács tagja voltam, kellett behozni és felállítani a kenyérgyárat és élelmiszerjegyeket csinálni” – emlékezik vissza Lovas, megjegyezve: esténként őrjáratban voltak az utcán, bevitték az ávósokat a tanácsházára, két „nagypofájút” viszont agyonlőttek.

Az ávósok elmondása szerint kisteherautókon járták éjszakánként Újpestet, s mindenütt, ahol úgy gondolták, hogy szabadságharcosok vannak, leugrottak és lövöldöztek. Egyszer azonban elkaptak egy ilyen ávós osztagot: „Büszke voltam rá, hogy Takács Gyuszival együtt egy kapualjban voltunk és a két géppisztollyal lőttük őket, ahogy csak kifért a golyó. Nem tudom, hányat öltem meg. Ehhez kellett egy kis bátorság, de nekem nem volt senkim, akit féltenem kellett volna, se feleség, se gyerek”.

Lovas György megjárta a Parlamentet is, megbízták a Forradalmi Ifjúság Pártjának megszervezésével. És megerősíti a jól ismert történetet arról, hogy az orosz katonák nem tudták, merre járnak: „Napokig, több mint egy hétig, mire a harckocsik november 4. hajnalban elfoglalták a belvárost, egyetlen egy orosz nem merte kidugni a fejét. Néha kiosontak éjjel, hogy kenyeret nézzenek, mert éheztek. Hagytuk őket, körülnéztek, és annyit kérdezett, hogy Szuez, Szuez? Azt sem tudták, hogy Magyarországon vannak!”

November 3-án éjjel Lovasékat kivezényelték a Pasaréti útra, üres villák közé. Az egyik pincében ugyanis telefonok, távírók, más kommunikációs eszközök voltak felszerelve. „Volt ott három ávós, azokat elintéztük, és szétrobbantottunk mindent. Ez volt az ávós központ Budán.”

 

Az ismert, sokak által titokban hallgatott nyugati rádióadás, az Amerika Hangja pedig „ordította, hogy tartsunk ki. November 13-14-re Csepelt már megszállták, a Belváros kész volt, szétlőtték. Újpestre még nem jöttek be, ott voltak a barikádok. November 17-én tartottuk az utolsó forradalmi tanácsi ülést a Munkástanácsnál és feltettük a kérdést, ki menne ki Bécsbe, mert ez így nem mehet tovább. November 17-én este már csak az újpesti vasúti híd nem volt elfoglalva. Az újpesti oldalon elástuk a géppisztolyunkat, én és Takács Gyuszi. A kis kölyök sajnos pár nappal korábban meghalt. Kapott egy golyósorozatot Újpesten. A pisztolyt beletettem a csizmába, átmentünk a hídon, sztoj a másik oldalon, ham-ham, éhesek vagyunk, megmotoztak, a csizmába nem mentek bele hál’Istennek. Egy teherautó elvitt majdnem a határig, Szombathelyig. Át is mentünk. Két osztrák határőr azt mondja: »álljunk meg«. Mondtam, nekem muszáj Bécsbe mennem a rádióhoz. Elvitt valaki, bementem az Amerika Hangjához, mondtam, hogy üzenetet akarok továbbítani. Odaengedtek a mikrofonhoz és bemondtam, hogy »itt az újpesti hajógyár dobosa jelentkezik, rakjátok el a dobfelszerelést, nem lesz több próba«. Ez volt a jelszó. Másnap reggel fehér zászlók lobogtak ott, legalább nem volt vérengzés Újpesten, nem lett volna értelme. Csepelen, Rákospalotán, Zuglóban elég sokan haltak meg.” Kósa Pált, az újpesti forradalmi Munkástanács elnökét később kivégezték.

Egy évet sem hagytak ki

És itt újra rácsatlakozhatunk az 1957-es, New York-i zászlóletépés történetére. „Amikor letéptem a zászlót, aznap bevittek. Az ajtóban azt mondták, ne csináljunk semmit, mert ők nem látták a fényképészünket. Nem volt tanú. Bejött az orosz követ, és követelte a tanácsnál, hogy adjanak engem ki, át akar vinni az orosz követségre. Nem adtak ki, nagy botrány lett volna, ha kivégeznek. Megették, hogy nem lesz semmi, nincs tanú. Kiengedtek, rohantam a magyar negyedbe, egy fényképüzletbe. Előhívtuk a képeket, utána taxival vittük a lapokhoz a képeket. Másnap reggel az összes újságban benne voltunk! Fábián Béla bácsi nagyon örült, azt mondta, ez igen! Az amerikai rendőrség röhögött az oroszokon, a rendőrség a mi pártunkon volt! Még akkor is, amikor az orosz követség ablakait bevertük!”

S hogy ki volt Fábián Béla? „A Zsidó Világszövetség tagja, a világ legnagyobb antikommunistája, verte az asztalt a forradalomért, segített nekünk, tüntetési táblákat csinált.” Fábián Béla azt tanácsolta: „Fiam, a sajtót kell megkapni, azon legyünk rajta minden nap!” Voltak is tüntetések szinte minden nap vagy az oroszok előtt, vagy az ENSZ épületénél.

*

A nevezetes fotó

Új élet

A New Yorkban új életet kezdő Lovas György amellett, hogy szenvedélyesen kiállt ’56 mellett és aktívan szervezkedett, természetesen magánéletét is élte. Eleinte varrógépekkel kereskedett, aztán átállt a bútorra, s a hatvanas évek elején az elsők között volt, akik üzletük emeleti homlokzatán kis kirakatot alakítottak ki. A bevételből az '56-os tevékenységét finanszírozta. Többek közt magyar nyelvű rádióműsort csinált és lapot adott ki. Az egyórás antikommunista adásnak Zsédey adó volt a neve, 14 éven keresztül ment, nonprofit jelleggel, adásonként kétszáz dollárért. A 14 év alatt 140 ezer dollárt költött saját zsebből a műsorra.

Évente háromszor pedig repülőre ült, és két hét alatt körbement az Egyesült Államokon, hogy a Magyar Szabadságharcos Világszövetség helyi közösségeinél és más magyar szervezeteknél mondjon beszédeket. Bár ez sem volt dilemmáktól mentes: „Hazudtam, hazudnom kellett, hogy változás lesz otthon! Bár a fele, amit mondtam, igaz volt.” Lovas ugyanis azt hitte, az ő életében már nem lesz változás. „Pedig a Republikánus Pártban nagyon benne voltam, de láttam, hogy már őket sem érdekli a téma. Amerikát a nyolcvanas években nem érdekelte mindez, sőt már a hetvenes években sem!”

Ők ugyanakkor erős fogadalmat tettek: „Minden évben megemlékeztünk 1956-ról, a legkisebb egyletben is. Megfogadtuk, hogy mindig meg is fogunk és egy évet sem hagytunk ki. Minden évben meg kell ünnepelni 1956-ot, minden városban, ahol megalakult a szervezet, meg kell emlékezni október 23-ról, erről a forradalomról!”– harsogja szenvedélyesen Lovas György tágas otthonának nappalijában, hevesen gesztikulálva. „És betartottuk, egészen 2006-ig.”

Lovasék kampányoltak a republikánus Barry Goldwaternek, aki 1964-ben indult az elnökségért, de elvesztette a harcot a demokrata párti Lyndon B. Johnsonnal szemben. Ronald Reagannek is kampányoltak, ugyanakkor maradt sérelem Lovasban. „Nagyon-nagyon fájt, hogy nem mondta el nekünk, mi a terve a Szovjetunió szétbomlasztására. És felkészületlenül ért minket a rendszerváltás, a felünk már ki volt halva, mi is lihegtünk. Nem hittünk benne és nem voltunk már felkészülve arra, amire 20-25 éve fel voltunk készülve, hogy hazamegyünk és folytatjuk a forradalmat. Nem hatalmat akartunk, hanem börtönbe tenni a maradék kommunistát!”

Megcsókolta a földet

„Amikor leszálltunk a gépről, megcsókoltam a földet” – meséli elérzékenyülve az egykori szabadságharcos, aki 1989. szeptember 6-án ment haza először. Hamarabb nem tehette, mert halálra voltam ítélve a zászlótépés miatt.

Aztán Losoncnak vette az irányt. Feleségével, Veronikával, aki 1972-ben menekült ki és akivel azóta is boldogan él, megkereste a zsinagógát, amiben az oroszok évtizedeken át búzát tároltak, s kimentek a temetőbe is. Megtalálták a szülei sírját. Fotóztak, filmeztek. „S nem vettem észre, hogy kintről egy kocsiból figyelnek.” Elment a Lőwy-család egykori hatalmas házához, de már csak a helyére épített kórházat tudta megnézni. Ott is fotózott, s ekkor aztán, épp mikor beszálltak volna az autójukba, odaléptek hozzájuk a rendőrök és bevitték őket. „Három óráig tartott, mire kaptak magyar tolmácsot. Vera megjátszotta, hogy őneki angol tolmács kell. Ott voltunk egy fél napig, jegyzőkönyvbe vették, mit keresünk itt, elkobozták a szalagokat, fényképeket, mindent; s fel kell hívnom az amerikai konzulátust, hogy hazaengedjenek.”

S hogy mi lett a biznisszel? „Nehogy azt higgyétek, hogy nem próbáltam meg visszamenni haza kereskedelmi életet folytatni!” – folytatja Gyuri bácsi. Egy nagy olasz cég megtette volna közép-európai képviselőnek is. Keresett üzletkötőket, hirdetett a lapokban és már az üzlethelyiséget is kinézte a Kiskörúton. De mielőtt nyélbe ütötte volna az üzletet, kiderült, hogy nem lehet kiadni bútorüzletnek. Így másnap már a repülőn ültek Amerika felé.

Lovas szerint a New York-i magyar konzulátusnál a kommunizmus alatt hemzsegtek a kémek, s főleg azokat figyelték, akik hazajártak. Volt, akit a seftelés miatt be is tudtak szervezni. Kisebb afférjai neki is voltak velük: „A hatvanas években nagyon utánam jöttek. Én viszont elkaptam háromszor is konzulátusi embereket, akik prostikkal voltak. Mind a három botrányban benne voltam, hazatoloncolták őket. Azt hiszem, bosszúból megpróbálták a házamat felgyújtani. Az egész ház előtti rét volt gyújtva. Gondolom, hogy ők voltak, a rét fele leégett.”

New Yorkban semmi!

Lovas szervezte meg a forradalom 50. évfordulóján, 2006-ban a New York-i Carnegie Hallban a díszelőadást, amin George Pataki kormányzó is jelen volt. A Magyar Szabadságharcos Világszövetség főtitkáraként az elnökkel, Szörényi Évával közösen hozta össze a forradalom Los Angeles-i emlékművét.

Végül a 2016. október 23-án, New Yorkban, Manhattanben avatandó '56-os emlékműről kérdezzük, amiről Papp László, az 1956-os Amerikai Magyar Emlékmű Bizottság elnöke is beszélt nekünk. Lovas György tagja a bizottságnak, ami azért alakult, hogy szobrot állítsanak a forradalomnak New Yorkban: „Szobrot, mert mindenütt voltak szobrok, csak New Yorkban nem! A legnagyobb a Los Angeles-i. 2006 előtt két-három évvel már mindenütt volt szobor, Bostontól kezdve a legkisebb városig, Indianapolisban, Miamiben, Clevelandben, New Brunswickben kettő is, de New Yorkban semmi, a mai napig!”  Mindez október 23-án megváltozik.

Fotók: Bánhalmi Norbert.

A kiállítás létrejöttét támogatja a Hungary Initiatives Foundation.

A Mérföldkövek-projekt médiapartnere a Mandiner.

***

Az amerikai '56-osokról szóló portrésorozatunk első cikke:

'56-ból az új Kánaánba - Papp László forradalmár-építészmérnök portréja

vissza a teljes nézetre