amely 1922 márciusában mutatott érdemi tevékenységet, az év júliusára pedig elhalt. A nyugat-magyarországi harcokban magyar oldalról részt vevőket nevezték „inzurgensnek”, apacsnak, „guerillának”, bandáknak, banditáknak (pozitív előjellel!), szabadharcosoknak és Héjjas-gyerekeknek – a leggyakoribb név azonban a felkelő volt.
Az első felkelés története már viszonylag jól fel van dolgozva, a második felkelés viszont kevéssé került fókuszba, elsősorban Botlik József, Békés Márton, Fogarassy László és Tóth Imre munkáiból ismerhető meg. Fontos primer forrás Zadravecz István ferences páter naplója, illetve Szabó József felkelőparancsnok válogatott iratai, utóbbit Békés közölte a Vasi Szemle 2007-es évfolyamában.
„Az újabb felkelés ötlete Hir György fejében született meg, a pénzügyi támogatást vélhetően az előzőekhez hasonló forrásokból szerezték a felkelők, a toborzásra most már külön irodát állítottak föl” – írja Békés Márton történész. A felkelést segítette az Ébredő Magyarok Egyesülete és az Etelközi Szövetség is, azonban „már sokkal inkább volt politikai éle, amit az is bizonyít, hogy a felkelők osztrák és német körökkel is felvették a kapcsolatot”. 1922 elejére
a korábbi vezetők közül Héjjas Iván, Hir György, Szabó József, Budaházy Miklós és Prónay Pál maradtak bevethetők,
a korábban nagy szerepet játszó Ostenburg-Moravek Gyulát a második „királypuccsban” játszott szerepe miatt mellőzték. „Az eredeti tervek szerint 1922. július közepén robbant volna ki a felkelés, de pár nappal későbbre halasztották. A felkelők már jó fél évvel előbb a térségbe érkeztek, egyes alakulatok januárban fegyverkezni is kezdtek” – írja Békés.
A felkelők létrehoztak egy északi csoportot Héjjas vezetésével, ennek központja Magyaróvár volt. A középső csoportot a Budaházy–Szabó duó irányította, ők Kapuvár környékén telepedtek meg. A déli, főleg legitimista bázisú csoportot Prónay vezette. Harcokban egyedül a déli csoport vett részt, inkább ad hoc alapon, mint előre megtervezetten. 1922. július 19-én
magyar csendőrök által üldöztetve behatoltak Ausztriába,
Karácsfán osztrák rendvédelmi szervekkel vették fel a harcot, azonban még aznap visszavonultak a határon, és a magyar királyi csendőrség letartóztatta őket. Veszteséget e harcokban egyik fél sem szenvedett. A következő nyolc nap alatt lényegében az összes felkelőt letartóztatták a magyar hatóságok – foglalja össze Békés.