Nyilván nem véletlen, hogy az első sportdokuja rögtön a fociról szólt. A 2006-os Magyarfutball, a 91. perc című filmben a magyar ifjúsági válogatott Európa-bajnoki selejtező túráját követte végig Svédországban, nem sokkal az után a fájó kudarc után, amikor a felnőttek, éppen Svédország ellen, a 91. percben ismét elbukták a világbajnoki kvalifikációt.
Ez egy tudományos-ismeretterjesztő doku tulajdonképpen, egy utánpótlás-válogatott sztorijára felfűzve. Pont a fent említett problémákra szerettem volna felhívni vele a figyelmet. Én például feltettem az életemet arra az illúzióra, hogy ha lejárok napi két órát edzeni az ország legpatinásabb klubjába, amelyért ráadásul rajongok, az elég lehet ahhoz, hogy nemzetközi szintű játékos legyek.
Pedig a futball művészet, hasonló a zongorázáshoz,
nemcsak a játékvariációk végtelen komplexitásában, hanem a tanulás folyamatában is. A képzés fundamentális pillére mindkét esetben az érintésszám; minél többet érsz a játékszerhez minél többféle szituációban, annál jobb lesz a játékhelyzet-megoldó képességed. A magyar foci lassú mélyrepülésének eredője, hogy a szocializmusban azokat a gyerekeket, akik előtte napi hat órán át rúgták a labdát a grundon, beterelték az egyesületekbe, ahol már csak két órákat fociztak, de leginkább futottak, azt is sportágidegen tempóban. Az Aranycsapat a Rákosi-korszakban fejlődött ki, de még a két világháború közötti grundfocikultúra „terméke” volt. Puskásék az utolsó mohikánjai azoknak az időknek, amikor a Duna menti futballkultúra világelsőként előzte az olaszt, a brazilt és az angolt is.
Ezután jött a lejtmenet.
Pontosan. A „…még 50 perc…”-ben látott generáció legtehetségesebb játékosai sem elsősorban a magyar futballképzésnek köszönhetően jutottak el oda, ahova. Dzsudzsák Balázs az édesapja felügyelete mellett egész nap a hátsó kertben rugdosott, Gera Zoli karrierjére egy pokoljárás és egy spirituális élmény nagyobb hatással volt, mint a pedagógiai közeg. Szalai Ádám egyszerre volt az egyik legtehetségesebb, egyszersmind a leggyengébb játékos, amikor Stuttgartba került a magyar képzésben eltöltött évek után, nullánál is kevesebbről építette fel magát. Nagy Ádám teremfocista volt, lemondtak róla nagypályásként. Folytassam?
Megállítható valaha ez a lassú hanyatlás?
A hanyatlás már megállt, az UEFA-rendszerű edzőképzés utánpótlás-specifikus tudást ad az edzőknek, a filmemben is bemutatott akadémiai modell pedig ötvözni próbálja az egyesületi formát a megfelelő érintésszámmal. De hogy kis nemzetként ott lehetünk-e megint csúcsközelben, mint például a horvátok vagy a portugálok, az kemény kihívás. Kérdés, hogy az én generációm utánpótlásedzői, akik még a szocializmusból megmaradt futballkultúrán nevelkedtek, képesek lesznek-e túllépni azon a szemléleten, ahogyan őket képezték. Mert végső soron minden a foglalkozás minőségén múlik.
A magyar futball egyik alapvető problémája például, hogy elfelejtettünk labdát vezetni,
bármilyen abszurdan hangzik is. A magyar játékosok 99 százalékának nincs birtokában a labda, mert az edzők úgy vélték évtizedeken át, hogy ezt nem is kell oktatni, evidensen megy. A hetvenes-nyolcvanas években még két-három lépésenként hozzá tudtak érni a labdához, ott volt a térdük alatt, ma már nincs. És persze ez csak egyetlen apró szimptómája annak, hogy itt egy komplett futballkultúra veszett el, pont az, amit a legnehezebb visszaépíteni. Nem elég edzőnek lenni, mesterkarakternek kell lenni, aki mélyen ismeri a gyerekeket, és egyénre szabja a módszereit. Ez a csapatsportágakban ugyanolyan fontos, mint az egyéniekben.
A Magyarfutball, a 91. perc ezek szerint szintén egyfajta önterápia volt?
Az is, de nem elsősorban magamnak készítem a filmjeimet, hanem a széles közönségnek. Eredetileg irodalomtanár akartam lenni, ez az ismeretterjesztő attitűd azóta is él bennem. József Attilának van egy sora az Eszméletben: „nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”. Gyakran éreztem azt, hogy ez átszövi a magyar kulturális gondolkodást, és bár nagyra tartom József Attilát, én ezzel mindig próbálok szembemenni. Bizonyítani akarom, hogy
egy film egyszerre lehet tömegtermék és műalkotás,
amellett, hogy hiteles dokumentáció. Ezek a minőségek nem zárják ki egymást, sőt inkább erősítik.
A streamingcsatornákon újabban nagy keletje van a dokuműfajnak, és nálunk is volt egy sikeres korszaka a hetvenes-nyolcvanas években; vissza lehet hozni?
Mindig elképedek, hogy világszerte mennyivel eredetibbek a dokumentumfilmek, mint a játékfilmek. Hogy mégsem egyenrangú a két műfaj, annak az az oka, hogy a dokumentumtartalmakat fragmentáltan – a hírcsatornákon, közösségi médiumokban – fogyasztjuk, nagy mennyiségben. Így amikor átfogó történetekre vágyunk, inkább fikciót választunk, játékfilmet vagy sorozatokat, amelyek ma már minden műformát überelnek. A hetvenes-nyolcvanas években, amikor még nem volt ilyen információözön, gyakran maga a dokumentáció előbbre való volt, mint a szerkesztettség. Ez érvényes szempont, pláne egy olyan korszakban, amikor a dokumentumfilmek minden kockája egy elnyomó rezsim leleplezése is volt egyben.
Én tudatosan mindig olyan témákat keresek, amiket sodróan, játékfilmes dinamikával lehet elmesélni.
És erre kevés jobb terep van, mint a sport, ahol a közönség és a film könnyen egymásra találhat, hisz a nemzeti ikonográfia kiemelkedő alakjait mutatom be karrierjük virágában.
Ez sokat számít önnek?
Fontos nekem, hogy egy érzelmekre ható, közéleti-politikai vonatkozásoktól mentes, egészséges nemzettudatot sugározzanak a filmjeim. Most, ahogy végiggondolom, mindegyikben többször is elhangzik a Himnusz, és szerintem mindig természetesen fakad a helyzetekből, organikus viszonyt ábrázol a szereplők és a magyarságuk közt. Az én szerepemben kötelességem ezzel kiemelten foglalkozni. Sportolóink történetei identitásképző erőt kell jelentsenek a jövő generációinak, hisz a filmekben az a legszuperebb, hogy évtizedek múltán is elő lehet venni őket. Fontosnak érzem, hogy sportfilmek készüljenek Magyarországon, és szeretnék ebben hosszú távon egyfajta műhelyként funkcionálni. Tíz éven át dolgoztam szinte egymagam a „…még 50 perc…”-en és az Egy mindenkiért-en. A következő tíz évben szeretnék sokkal inkább csapatember lenni. Most készítünk elő egy dokumentumfilmet Tiszeker Dániel barátommal a magyar kajak-kenuról, illetve egy külföldi stábbal Marco Rossiról, továbbá a Bölöni Lászlóról készülő dokumentumfilmben is közreműködöm majd.
Az Egy mindenkiért-ben van egy nagyon szép jelenet, amikor Áron megy fel a pástra, és közben azt mantrázza magában, hogy „élsportoló vagyok, hivatásom van, azért dolgozom, hogy a hazámnak dicsőséget szerezzek”. Ezt is ön sugallta?
Nem kellett sugalmaznom, magától értetődő volt mindkettőnk számára, hogy ezt a hazafias sportolói credót egy csúcsponti helyzetben ki fogjuk hangosítani. Olyan ez, mint az olimpiai eskü. Romantikus megoldásnak tűnhet, de ugyanannyira realista is, mert Áron valóban merít ezekből az érzelmekből a kulcspillanatokban, Rióban például ő vitte a magyar küldöttség zászlaját, és mélyen megélte az élményt, többször is felmerült a szimbolikája a beszélgetéseinkben. A sport részint a háborúk békés helyettesítésére jött létre. Ma körülbelül tízmillióan élünk Magyarországon, és
az olimpikonok azok, akik minden magyar nevében megküzdenek a koreai, francia vagy cseh vitézekkel.
Ez a sport lényege – a mi olimpia- és futballcentrikus kultúránkban feltétlenül. Balczó András valahogy úgy fogalmaz a Küldetés című alapműben, hogy „egy sportoló nem létezik a közössége nélkül”. Minden siker – és minden kudarc – közös. Ezért lett a filmünk címe Egy mindenkiért.
Nyitókép: Ficsor Márton