Frontmozik – Első világháború a filmvásznon

2017. április 18. 17:19

Bödők Gergely
Mandiner

2014 őszétől többnyire havi rendszerességgel kerül sor az Első Világháborús Centenáriumi Alapítvány által rendezett Frontmozikra. A vetítés-sorozat a Nagy Háború filmes adaptációiból merít. A nézők előbb az Uránia Nemzeti Filmszínház, a tavaly indult új „évadot” pedig a Kino Caféban követhetik. A minap vetített Bakaruhában című magyar film immár a sorozat huszonegyedik darabja volt.

Az első világháború és a filmipar

A Nagy Háború volt a történelem első igazán mediatizált konfliktusa. Újságcikkek és háborús felvételek ezrei jutottak el az olvasókhoz, a frontzónákban felállított felvevők pedig a filmhíradók és a mozik számára rögzítettek hosszú mozgóképeket a harcokról. A hatás leírhatatlan volt, és a látvány hatott nemcsak a filmkészítés technikáinak fejlődésére, de befolyásolta a befogadás kultúráját is. A háború inspirációvá és hivatkozási alappá vált, összességében pedig – a lövészárkokból lassanként testközelségig juttatott borzalmaknak köszönhetően – az első nagy világégés örökre megváltoztatta a filmipart. Voltak alkotók, akik egyenesen a háború traumatikus élményeinek hatására váltak filmrendezővé. „Mi vágtuk, mi illesztettük össze, mi választottuk ki, mit lehet megmutatni. Szörnyű jeleneteket láttam: katonákat, akiket kizsigereltek, kettévágtak, lefejeztek. Ez a sokk ébreszett rá, hogy filmkészítő legyek”fogalmazott az avantgárd filmművészet egyik úttörője – a háborúban a francia filmszolgálathoz beosztott – Marcel L’Herbier.

A világháború következtében a győztes és a vesztes államokban is megváltoztak a filmkészítés feltételei – jellemzően inkább az utóbbiak javára. A korábban domináns két nagy francia filmvállalat, – a Gaumont, és ennek alapítása után egy évvel később, 1896-ban gründolt Pathé – esetében az első világháború kétségtelen cezúrát jelentett, a harcok elültével a lényegében „kisipari” cégekre alapozott francia filmgyártásban a két nagy gigász befolyása jelentősen csökkent. A németellenes – elsősorban amerikai – propagandafilmek ellensúlyozására 1917-ben létrehozott Universum Film AC (rövidítve: UFA) viszont a legnagyobb és a legfejlettebb technikával dolgozó stúdió lett Európában a háború után; megalapozva a német filmművészet későbbi sikereit. A legnagyobb győztes a mozik terén, a francia filmek piacára benyomuló Hollywood lett, az amerikai stúdiók meghatározó szerepe pedig napjainkig töretlen.

 

Első világháborús brit filmhíradós a nyugati frontról

Film és emlékezet

Az első filmen rögzített háború még nem a Nagy Háború, hanem az 1899–1902-es angol-búr konfliktus volt. Ugyanakkor az állami propaganda a filmeknek – a szórakoztatáson túl – a tömegek meggyőzésében játszott meghatározó szerepét az első világháború alatt ismerte fel és járatta először csúcsra. Ettől fogva a fronthelyszínekre kalauzoló felvételek a filmhíradók elmaradhatatlan kellékei lettek, ilyeneket pedig levetítettek a „rendes mozifilmek” előtt is – rendszerint „kiegészítő műsorok” formájában; de előfordult, hogy fikciós filmekben is használtak fel egykorú mozgóképes riportokat. Kihasználva a viharos gyorsasággal népszerűvé vált mozik sikerét, a feliratozott mozgóképek – az olcsó tömegsajtó mellett – a hangosfilmek elterjedéséig a tömegtájékoztatás leghatékonyabb formáját jelentették.

Bár a technika egyre-másra korszerűsödött és fejlődött, a filmnek a társadalmak múltról alkotott emlékezetbefolyásoló – ezt őrző, vagy alakító – szerepe a Lumière fivérek találmánya óta töretlen maradt. Az első világháborús szörnyűségekről forgatott archív képkockák alapját jelentetik minden későbbi történelmi filmnek: a Valóság készítette filmszalagok már minden jelenetet rögzítettek, ami háborús filmekben azóta is elmaradhatlanul ábrázolásra került. A filmnek köszönhetően nemcsak a Nagy Háború, de a század más eseményei is a nézőt az utólagos szemtanú szerepköréből a történésekkel jelenidejű szemlélődővé teszik. Így lehet, hogy száz éve már, hogy az első világháború eseményei ott peregnek a szemünk előtt: a bajonettel szívenszúrt katona haláltusája, a becsapódó gránát nyomában keletkező óriástölcsér, a napokig tartó tüzérségi előkészítéstől kiüresedett holdbéli tájak, a pergőtűztől idegsokkot kapott baka rángatózó tikkjei, vagy a műlábaikkal – a kamera előtt – őszintétlen mosollyal járni tanuló bicebóca hadfik megindító erőfeszítései.

 

Jelenet az 1957-es Dicsőség ösvényei c. filmből (Kirk Douglasszal)

Frontmozik-sorozat

A harcokról, és a lövészárkok világáról készült hatalmas mennyiségű filmanyagot tapasztalva kijelenthetjük, hogy az első világháború lényegében kamera előtt zajlott háború volt. Idővel persze maga az első világháború is mozifilm-témává vált. Már a háború alatt jelentek meg szórakoztatónak szánt filmek, és volt, hogy ezekhez egyes jeleneteket eredeti helyszíneken vettek fel. Idővel persze a száz éve lezajlott kataklizma szép karriert futott be a filmvásznon, aránya ugyanakkor a második világégéshez képest jóval alulreprezentáltabb.

A 2014 őszén indult, a világháború centenáriumának szellemében fogant, Frontmozik-sorozat áttekinti a háború filmes emlékezet-kultúráját, azaz tulajdonképpen felvillantja a társadalmi emlékezet korszakos stációit. A nagy sikerrel zajló vetítések nemcsak lógnak a levegőben, hanem ezeket minden esetben egy rövid pódiumbeszélgetés előzi meg egy meghívott szakértővel, lett légyen szó történészről, filmkritikusról, hadtörténészről, forgatókönyvíróról, vagy kultúrpolitikusról.

A vetítési program összeállításánál teljességre törekszünk.”

– fogalmazott a válogatás szempontjait firtató kérdésünkre Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója. „Lehetőség szerint minden egykori hadviselő fél narratíváját be kívánjuk mutatni, jelezve ezzel, hogy a száz évvel ezelőtti ósdi elképzelést – amely győztesekből és vesztesekből indul ki – idejétmúlt és a világháborút közös, európai traumának, amint a kiállításunk címe is mondja: „európai testvérháborúnak” tekintjük. Az egykori antanthoz tartozó országok filmiparából kikerülő, mára klasszikusnak számító alkotások közül a legtöbb film olasz produkció volt. Missziónknak érezzük, hogy az I. világháborúan fájóan ritkán látható közép- és kelet-európai alkotásokat is bemutassuk, így volt már csehszlovák, lengyel, litván, szerb és török filmbemutatónk is, amelyek mellett szép számmal tűzünk műsorra magyar filmeket is. Általában azokat a filmeket preferáljuk, amelyek mondanivalójukban és filmművészeti szempontból egyaránt jónak értékelhetők. A front és a harci cselekményeket bemutatása nem feltétlenül prioritás, sőt több olyan filmünk is volt, amely semmiféle katonai relevanciával nem rendelkezett, de az I. világháborúról hű képet festett. Az érdeklődés töretlen – tette hozzá –, klasszikus és ritkán vetített filmek pedig szép számmal vannak, szóval: folytatjuk.”

Postagalamb-felvevők az első világháborúból

Filmek a vásznon

Évek óta hazai és külföldi oldalakon is a legkülönfélébb szempontokat érvényesítő válogatásokkal rukkolnak elő a legjobbnak tekintett öt-, hét-, kilenc-, tíz-, húsz-, ötven-, első világháborús filmekről. Szemezgetni tehát igazán van miből. A sorozatban eddig – sorrendben – a következő filmek kerültek levetítésre: Nyugaton a helyzet változatlan (1930), Két fogoly (1937), Redl ezredes (1984), A nagy háború (1959), Sarajevo (1940), Szent György lelövi a sárkányt (2009), Negyvennégy (1957), Conan kapitány (1996), Guido Romanelli budapesti missziója (2009), Az út vége: Çanakkale (2013), A nagy ábránd (1937), Európa kapuja (1999), Toprini nász (1939), A dicsőség ösvényei (1957), A vörös báró (2008), Márványba vésett nevek (2002), Fegyverszünet karácsonyra (2005), Svejk, a derék katona (1957), A merénylet – Szarajevó 1914 (2014), Szürke senkik (2016), Bakaruhában (1957). Több mint nyolcvanhat év telt el a sorozat legkorábban készült igazi klasszikusa, Milestone háborús drámája, a Nyugaton a helyzet változatlanja és a tavaly nagy sikert aratott magyar film, a Szürke senkik készítése között.

Ez az eltelt közel kilenc évtized számos lehetőséget kínál arra, hogy filmek segítségével (is) vizsgáljuk, hogy állunk ma a Nagy Háború örökségével. Az érdeklődők válaszokat kaphatnak arra, hogy miként mutatta be a háborút az egykor harcoló felek filmipara; mikor, mit tartottak belőle fontosnak megmutatni; az eltelt idő milyen reflexiókat szült; mennyire tükrözi a film az adott társadalom emlékezetét; alakította-e – és ha igen, milyen irányban – az adott film a korszak múltképét; mit állít a film és mit tud ma a történettudomány az adott kérdésről; mire helyeződött az alkotásokban a hangsúly; az eltelt idővel milyen azonosságok/különbségek jelentek meg az ábrázolás szempontjai-, a konzekvenziák-, vagy akár a filmnyelv területén. Számos olyan kérdés, amely az egyes alkotások apropóján lehetővé teszi, hogy általános vonásokat is megragadjunk és a háború közös traumatikus tapasztalatán keresztül akár az értéktelített emberi gondolkodás változásainak megértéséhez is közelebb jussunk.

 

A csukaszürke öt árnyalata

A magyar játékfilmgyártás nem sokkal ez első világháború kitörése előtt született meg, a háború alatt pedig sorra gyártották a többnyire propagandisztikus háborús drámákat, szatírákat, paródiákat és moziszkeccseket. Sajnálatos, hogy a világháború alatt készült magyar filmek több mint 90%-a elveszett. A Horthy korszakban született utolsó világháborús film a Frontmozik szériában is vetített Sarajevo című szerelmi dráma volt, 1940-ből; a második nagy világégés ugyanakkor elmosta az első emlékét és sokáig nem készült új film a Nagy Háborúról.

Tavaly mutatták be Kovács István első világháborús hiánypótló filmdrámáját, a Szürke senkiket. Örülhetünk, hogy végre a centenárium időszakában is született egy olyan televíziós játékfilm, amely – fikciós történetbe ágyazva – nemcsak szórakoztat, de a drámaiságot sem megspórolva húsbavágó kérdéseket vet fel.

Kiváló karakterek „hozzák” az egyes figurákat; azt az öt monarchiás katonát, akik egy öngyilkos küldetés feladatával lettek megbízva: meg kell semmisíteniük egy olasz postagalam-állomást. És adódik itt szimbólumból mindjárt egy rakás, amik az első világháború ellentmondásosságára mutatnak rá. A háború, bár modern haditechnikával vívták, mégsem nélkülözhette az állatok jelenlétét, hisz tudjuk, lovak százerei pusztultak el a harcokban, a vöröskeresztnél kutyákat alkalmaztak, időzített fényképezőgépeket galambokra szerelve készítettek felvételeket az ellenséges állásokról, gáztámadások elkerülésére pedig apró madarak vészjelzésére is építettek. Itt a filmben egy-, az ellenség híreit „adó-vevő”, postagalamb-állomást kell megsemmisíteni, ráadásul – ez a feladat majd arra a szegedi sorkatonára hárul, aki családi örökségként civilben maga is galambász, és utolsóként megmaradt – allegorikusan, Noé nevű – galambját egyszerűn kalitkájában hordozza magával még itt is. Olyan ez, mintha feladataként – a háború könyörtelen követelménye volna, hogy végül önmaga utolsó emberi vonásait számolja fel, az egyetlent, ami még a régi életére, foglalkozására, otthonára, a frontról egyre homályosabbnak tetsző civilizáció(já)ra emlékezteti.

Szimbolika

Időben és térben valahol az olasz földön járunk, a háború végnapjaiban, a front mögött, de a pontos idő és tér ez esetben is esetleges, jelentősége nincs. Ugyanúgy játszódhatna a film akár Galíciában is, mint annyi minden ebben az egyórában, ez is képletes, a háború általános vonásainak felvillantására szolgál. Az egymás mellé sodródott katonák a Trill Zsolt személyében kitűnően megformált őrmester irányítása alatt állnak. Származásuk tükrözi a Monarchia soknemzetiségű jellegét: románok, osztrákok és magyarok. A néző a kiváló snitteknek köszönhetően a sűrű erdőségeken keresztül szinte velük bandukol, lapul meg, sóhajt fel. A történetben a végére lesz minden, ami kell: konfliktus és bajtársiasság, árulás és hűség, nevetés és halál, hiba és cselszövés – de ez a tabló mégsem lesz túlságosan sűrű, sőt: ellenkezőleg, a végére inkább rövidebbnek hat a film, mint szeretnénk.

Külön öröm, hogy az alkotás épített az utóbbi években megszaporodva közölt első világháborús emlékiratokra is. A film egyik legerősebb képe, elhunyt gyermeke koponyáját a tarisznyájában magával hurcoló osztrák katona erőfeszítése, hogy gyermeke fejét hazavigye ugyanis egyáltalán nem fikció. A Nagy háború könyvek tavaly kiadott kötete (a Somogy megyéből származó Kovács György egészen rendhagyó harctéri naplója) pontosan leírja ezt a „jelenséget”, amikor a fiaival frontra került bajtárs elhunyt gyermekeinek fejét levágva, arról a húst lefőzve igyekezett „őket” legalább ilyen módon hazajuttatni a családi kriptába. Ez is persze egy újabb erős kép: emberség az embertelenségben, vagy ennek mintegy abszurd fonákjaként: brutális gesztus a rossz közepette egy jó ügy érdekében. Mindez végig hétköznapi emberekkel, a film legerősebb ereje éppen az, hogy mindvégig tartózkodik a hőskultusz-teremtéstől.

Noé halála

Noé a film végén meghal: az ellenséges talján tiszt kitöri a nyakát. Sorstragédia ez a javából egy madáron keresztül is, nincs megtisztulás, nincs újrakezdés, csak törések vannak. Igazából és persze átvitt értelemben is. A vízözön utáni világot mindenesetre nem Noé fogja benépesíteni, a túlélők feledata, hogy ezt nekik, a háborút megjárt régieknek kell. Az idő pedig eljött, a háború véget ért. Erről – a Monarchia kapitulálásáról – az egyik „olasz” postagalamb lábán hordozott üzenetből értesülünk.

Persze – tehetjük fel a kérdést – vajon így van-e? Lehet-e? Véget ér(het)-e egy háború pusztán a harcok befejeződésével? Ez a törékeny, mondhatni galamblelkű fiú, olyan metamorfózisokon esett át, ami roppant nehézkessé teszi majd a háborúról a civil életbe tartó visszailleszkedést. Némi reményt sugall, hogy a galambokat végül nem pusztítja el, épp ellenkezőleg, szélnek ereszti. De ezzel a – szintén jelzésértékű – gesztussal még nem ért véget a háború – benne sem.

Aztán így, mindennek a végén, újra elindul a filmben töbször hallható sejtelmes, nyomasztó „suhogás”, és elénk tárul a fák tetejét karcolgató felülnézeti perspektíva. Ha ez a hang tényleg a sietve hazatartó madarakat takarja, akkor különösen sajnálhatjuk, hogy mi tudjuk, amit ez a földön rekedt kisírt szemű baka még nem: a béke szétrajzó galambjai, repültek akármilyen sebesen is, nem jutottak valami messzire.

 

A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/29846