Mi a gyökere a kuruc-labanc ellentétnek?

2017. március 5. 09:15

hllndr
Mandiner

A kuruc-labanc témában az az igazán érdekes, hogy több száz éves politikai címkék a mai napig is ennyire időszerűnek hatnak. Vajon miért?

hllndr írása

 

A kuruc-labanc témában az igazán érdekes, hogy kevés ország van a világban, ahol több száz éves politikai címkék a mai napig is ennyire időszerűnek, frissnek hatnak, nem pedig régi, lejárt lemeznek. Ennek az az oka, hogy ez a téma valójában egy általános emberi lélektani jelenségről szól, de nagyon ritkán jelenik meg ez a jelenség ennyire kristálytisztán, szinte tankönyvbe illő példaként.

Az alapvető probléma ott van, hogy az értelmiségi közbeszédben, felfogásban létezik egy vakfolt. Létezik egy általános emberi, ezen felől állati, biológiai, szociobiológiai, társas viselkedési jelenség; ám az értelmiségi típusú, művelt emberek annyira be vannak oltva ellene, hogy szinte képtelenek arra, hogy észrevegyék. Ha észreveszik is, többnyire irtózatos ostobaságnak tűnik. Pedig pusztán egy ugyanolyan alapvető biológiai kategóriáról van szó, mint a táplálkozás és szex: a dominanciaharc, a „csípési sorrend” témaköre.

Most tehát lemegyünk kutyába.

*

Tegyük egy kicsit félre az értelmiségi felfogást, az okos, elemző, kulturált, bor melletti beszélgetések hangulatát a konzervatív budai ebédlőkben, avagy liberális pesti romkocsmákban. Képzeljük magunkat egy vidéki szakmunkásképző világába, ahova azok a tinédzserek mentek, akiket szakközépbe sem vettek fel. Mondhatni, a legbutábbak. De most nem ekézni akarjuk őket. Tanulni akarunk tőlük. És most nem valamiféle abszurd elképzelést próbálok eladni az egyszerű ember ösztönös bölcsességéről: a hülyeségükből, a diszfunkcióikból akarunk tanulni.

Mert igenis lehet. Ösztönei ugyanis mindenkinek vannak. Mindannyiunkban ott van a főemlős meg a kőbaltás ember. A probléma ott van, hogy minél „cizelláltabb” az ember, annál jobban elfojtja az ösztöneit. De attól azok még ott vannak, ott dolgoznak bennünk, átalakítva, szublimálva, megracionalizálva, folyamatosan befolyásolva a döntéseinket, észrevétlenül, tudatunk alatt, az ingerküszöb alatt. És jó volna tudatosítani őket!

A buta emberben egyszerűen csak közelebb van a felszínhez az állat, az ösztönlény, így lénye azon része jobban megfigyelhető. Nem úgy, mint valami idegen ufonauta a nagyító lencséje alatt: az a lényeg, hogy az ösztönlény bennünk is megvan, csak rejtettebb, nem ismerjük annyira. Pedig a kőbaltás ember bennünk is él. Önmagunkat, saját tudatalattinkat szeretnénk megismerni tehát bennük.

A vidéki szakmunkásképzőben minden arról szól, hogy ki csicskul be kinek. Ki a csicska és ki a gizda, a nagypályás. (Ez a kilencvenes évek szlengje, én akkor voltam fiatal. Talán ez ma már porosan hat.)

Azaz, konfliktusok vannak, versengés van. De nem racionális célokért, mint pénz, anyagi erőforrások, nevesített pozíciók. És pontosan innen ered az értelmiségi vakfolt: az értelmiségi többnyire csak a racionális cselekvést képes értelmezni.

Ehelyett a 90 IQ srácok között kialakul egy dominanciasorrend, egy „csípési sorrend”, ami nincs leírva, nevesítve, nincsenek jogkör és felelősség hozzárendelve, konkrét hatalom sem. Mégis létezik: különösen a testbeszédben látható, hogy milyen a testtartása például annak, aki egy a rangsorban felette állóval beszél, milyen a testtartása annak, aki lefele beszél. Szerepet játszik a hangsúlyozásban is. Ezt nevezi a tanulatlan emberek szlengje becsicskulásnak, gizdaságnak, nagypályás menőnek és így tovább.

*

Az értelmiségi embereknek még a fogalmaik, kifejezéseik sincsenek meg a jelenség megértéséhez, mert ott lemaradtak, hogy miként folyhat konfliktus, versengés nem racionális, csak ilyen alig-tudatos, pusztán testbeszédben kifejeződő célokért.

A legközelebb talán a színházi szakemberek állnak még a dolog megértéséhez, Keith Johnstone írja Impro: Improvisation and the Theatre című munkájában, hogy amikor egy improvizációs gyakorlat, egy mindennapi beszélgetés a színpadon életszerűtlenül hat, akkor azt kell csinálni, hogy a másikkal egy egészen kicsit magasabb vagy alacsonyabb lóról beszélni. Nem durván, csak a testtartásban, hanglejtésben enyhén ezt jelezni. Például eljátsszuk, hogy rendelek egy italt egy kávéházban, akkor kicsit magasabb lóról beszélek a pincérrel nem annyira, hogy bunkó legyen persze –, a pincér meg persze kissé alacsonyabb lóról válaszol. Utána megkérdezem a pincért, hogy tud-e itt a közelben egy cipészt, mivel szívességet kérek, én alacsonyabb lóról indítok, ő egy kicsit magasabbról, ezt sem durván, csak enyhén, a pincér testtartása átmegy a szolgálatkész testtartásból egy kissé a „szakértő” testtartásába, magabiztosabb lesz a hanghordozása és így tovább. Elvileg ettől válik életszerűvé egy impró. Egy olyan jelenségről van szó, ami életünk szinte minden percében jelen van: ugyanakkor nem tudatosul.

Az értelmiségi ember annyira elnyomja ezt az ösztönt magában, hogy még kifejezései sincsenek rá. A legtanulatlanabb osztályoknak vannak meg a szlengkifejezéseik erre, mert náluk ez az ösztön legalábbis félig tudatos. Aki többre kíváncsi, tanulmányozza az old school hiphopot.

Fura dolog ez, hiszen a szociológia éppen arra lenne hivatott, hogy a társadalmi tagozódást, rétegződést vizsgálja, és annak éppen a legösztönösebb, legállatibb, legelemibb formáját nem sikerül − avagy legalábbis a köztudatba, értelmiségi köztudatba ez még nem jutott át.

A dolog biológiája ismert: csuklyásmajmoktól emberekig számtalanszor dokumentálták, hogy a pozícióharcok győzteseinek növekszik a tesztoszteronszintje, a veszteseinek csökken. A probléma ott van, hogy a biológia kultúra-szintű, például irodalmi értelmezése hiányzik. A szexualitás hormonológiája, biológiája ismert, és létezik annak humán, kultúrává szublimált értelmezése: szerelmes versek és regények, Rómeó és Júlia, és így tovább. Ez a hormon-jelenség viszont szinte teljesen kívül maradt a magaskultúra látásmódján és értelmezésén: maximum a legigénytelenebb gengszterrap dalszövegekben látható valamiféle kifejeződése ennek a ki csicskul be kinek, ki a nagyfaszú Jóska és ki a nudli kis senki c. műfajnak.

*

S hogyan jönnek ide a kurucok és a labancok?

Adva van két embercsoport. Két identitáscsoport, azaz két olyan csoport, amelynek tagjai csoporttagságukkal erősen azonosulnak, identitásuk fő elemének tartják ezt a „mi” dolgot, azaz, ami a csoporttal történik, azt személy szerint magukra is vonatkoztatják. Ez a két csoport: nyugatiak és magyarok. Akkoriban a Habsburg-korona gyakran nem is osztrák, hanen pl. németalföldi zsoldosaikkal reprezentálja a Nyugatot. Ma ez mondjuk Brüsszel. A magyarok, azok magyarok, azon belül is inkább vidéki, kisnemesi réteg, ma: Fidesz-szavazó rétegek.

Az első csoport egyértelműen dominanciát gyakorol a második csoport fölött. Ezt a dominanciát nagyobb gazdasági, ipari, katonai, politikai, diplomáciai ereje teszi lehetővé. Hogy pontosan milyen jogkörökkel, mibe avatkozik bele és így tovább, az tökéletesen mindegy.

A lényeg a tudat alatti része, lélektani része: a második csoport úgy érzi, be kell csicskulnia az elsőnek. Hogy lehajtott fejjel jár, míg az első csoport felemelt fejjel. Ez nem racionális kérdés, ez biológia, ösztön és hormon (tesztoszteron). Az egész jelenség a kutyákon ugyanúgy tanulmányozható, mint embereken, a második csoport amolyan megvert kutyának érzi magát. A második csoport úgy érzi, elveszítette a tökeit, hiszen a dolog erősen kapcsolódik a szexualitáshoz és a szexhormonokhoz. Ezt a becsicskulást egyrészt maga a dominancia okozza, másrészt a dominancia okai: hogy az előző csoport gazdagabb, fejlettebb, haladottabb, felvilágosultabb, míg a második csoport nem csak gyengének, de szegénynek, elmaradottnak, tanulatlannak is érzi magát. Folyton úgy érzi, metaforikusan, hogy neki ökör húzta ekével kéne versenyeznie traktorokkal szemben. Vagy: egy kicsit úgy, mint a falusi gyerek Pesten: kisebbrendűségi érzés...

Ez volt az alapvető felállás akkor, és ez az alapvető felállás most. Voltak és vannak persze kézzelfoghatóbb problémák is, de az ösztönök szintjén ez dolgozik.

A pszichodokik számára a probléma ismert kell, hogy legyen: a második csoport egészen egyszerűen depresszióssá válik. És ez nem jó. Ez betegség. Ezt gyógyítani, vagy legalábbis kompenzálni kell valahogy.

*

És kétféle stratégia létezik rá, hogy ezzel a helyzettel mit lehet kezdeni. Ennek a két stratégiának a neve „labanc” és kuruc.

A kuruc stratégia arról szól, hogy szüntessük meg a másik csoport dominanciáját felettünk, ezt úgy hívjuk, hogy szabadságharc, függetlenség és társaik. Ha ez sikerül, akkor a depressziós helyzet egyik oka máris megszűnik. Fennmarad persze a másik oka, vagyis hogy a másik csoport bizonyos értelemben ettől még felettünk áll rangban, presztízsben, mert gazdagabb, erősebb, fejlettebb, tanultabb, és így tovább,. és ezzel sem könnyű együtt élni, de ez kezelhető egyfajta elzárkózással, ami a függetlenség fogalmából majdhogynem következik is. Kizárni őket a tudatunkból, magunkra figyelni, saját dolgainkkal törődni... igen, ez belterjes és provinciális, és joggal lehet mondani, hogy a végkimenetele valamiféle Magyarisztán lenne. Ez amolyan iráni jellegű felállás, hiszen Irán jellemző példája egy ilyen szellemileg is valóban független, tehát elzárkózó, a tükörben önmagát nézegető országnak... de a depressziót ez kezelné. Talán.

A másik stratégia a labanc”. Ebből kétféle van, a becsületes és a nem becsületes. Kezdem az utóbbival, mert az sokkalta gyakoribb. Az alapja bizonyos értelemben egyfajta hűtlenség. Az ember nem vállal többé identitásközösséget a saját népével, lenézi annak többségét, mucsai parasztok, én nem ilyen vagyok, én ennél több. Kitanulja a domináns országok-kultúrák dolgait, aztán nekiáll osztani az eszet, hogy bezzeg a világ boldogabb felén így meg így csinálják. Lehetnek ebben használható elemek is, de többnyire parasztvakításról van szó: többnyire nem más, mint a nép tudatlanságának, hiszékenységének és annak kihasználása, hogy nagyon-nagyon vágynak rá, hogy eltanulják a nagy titkot, amitől majd ők is BMW-vel járhatnak, mint a bajor villanyszerelő és nem kell többé alsóbbrendűnek érezniük magukat.

A dolog eredménye, hogy az idegen tollakkal ékeskedő népnevelő a saját hazájában domináns szerephez jut. Legalábbis addig, amíg hisznek neki. Azok hisznek neki, akik olyanok akarnak lenni, mint ő: akik egyfajta hűtlenségből úgy gondolkodnak, hogy nem az egész népüket akarnák az alávetett érzületből kihozni, csak saját magukat. Általában elmondható, hogy az egyéb lelki problémák miatt még extra kisebbrendűségi érzéssel is terhelt ember hajlamos efféle „árulásra”, akik kétségbeesetten vágyik rá, hogy legalább valamiben jobbnak érezhesse magát a többinél, mert többnyire sokkal rosszabbnak érzi magát. Hazánkban a kilencvenes években a „ballibség” fogalma a magunk fiatal köreiben pontosan erről szólt, erről a parasztvakításról, hogy nyugatosnak lenni, amitől még mindig megvan az illető kisebbrendűségi érzése a nyugatta szemben, de legalább a többi magyarhoz képest egy kicsit felsőbbrendűnek érezheti magát.

A becsületes „labanc” ritka, mint a fehér holló. Általában úgy gondolkodik, hogy csak akkor lehet felemelkedni, mint nép, mint ország, ha a sikeresebbek receptjeit eltanuljuk − de nem a parasztvakítás szintjén nyugatoskodik, hanem komoly, alázatos munkával próbálja a nyugati sikerrecepteket elkülöníteni a jövő-menő, felszínes divatoktól. Elzárkózni nem akar, mert az a tanulás gátja: tehát amíg fel nem emelkedünk, addig elfogadja, hogy le kell nyelni ezt a megalázott helyzetet.

Azzal viszont tisztában van, hogy a dolog végcélja csak a függetlenség lehet, mert ha a felemelkedés célja, hogy végre egyenlőkké válhassunk velük, akkor egyenlő az egyenlő felett nyilván nem gyakorolhat dominanciát. Ebben az értelemben lehet, hogy a becsületes labanc tulajdonképpen egy okos kuruc, és lehet, hogy a kurucok között kell keresni őket − bár jó eséllyel titokban dolgoznak. Becsületes labancokat avagy okos kurucokat leginkább Ázsiában lehet látni, tényleg valami ilyesmi Kína vagy Dél-Korea stratégiája: mifelénk ez a típus talán ritkább, mert fegyelmet és lemondást követel, nem bevállalós szenvedélyt.

*

Hogy a becsületes labanc útja működhet-e, nem tudom, a probléma többnyire ott van, hogy nagyon erős a csábítás a parasztvakítás felé. A nép kisebbrendűségi érzését kihasználó, kamu menőség-drogot osztogató, ebből jól megélő értelmisi megmondóember szerepe a klasszikus Sötét Oldalé: a rosszabb, de könnyebb, vonzóbb út, a csábítás folyamatosan ott van, folyamatosan küzdeni kell ellene, és sokan indulnak becsületes labancként, de később elbuknak. Ebből kifolyólag nehéz is eldöntenünk, hogy melyik labanc becsületes, melyik nem.

Az viszont látható, hogy nyilván sem a kuruc, sem a tipikus (nem becsületes) labanc út nem tökéletes, mivel nem is lehetnek azok. Hiszen egyik sem arról szól, hogy nyerni, hanem hogy a vereséget valahogy megélni. A kuruc tényleg provinciális és hajlamos hagyományőrző álomvilágot teremteni; mert a valóságot, a futottak-még szerepet túl fájdalmas lenne elviselni. A labanc tényleg jelentős lojalitáshiányban szenved (és úgy is viselkedik, emiatt hazaárulózzák le a kurucok) és nem tudja, milyen az, hogy tényleg tartozni valahova.

Sajnálom, hogy gondolatfutamomat nem tudom pozitív hangvétellel zárni. Nehéz ötszáz évnyi vereséget megédesíteni. Nincs rá tökéletes megoldás, hogy miként élje meg a vereséget a vesztes. Én sem tudok igazán mást tenni, mint valahogy elviselni a keserű pirulát. És legalább megérteni a mögöttes lélektani motivációkat.

A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/28905

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés