Horthy nem volt egy szellemi sasmadár

2016. december 18. 18:32

Ungváry Krisztián
Könyves

A zsidók és a nem zsidók kölcsönösen számon tartották egymást zsidóként és nem zsidóként. És elég erősen elzárkóztak egymástól. Megjegyzem, ez ma sincs nagyon másképp. Interjú.

„A mű eredetileg 2000-2008 között íródott, de csak 2012-ben jelent meg. A második kiadás bevezetőjében ezt olvassuk: „Írásakor nem is sejtettem, hogy a benne foglaltak a 2010 utáni emlékezetpolitika tükrében új értelmet nyernek.” Milyen új értelmet?


Arról van szó, hogy a 2010 utáni, mondjuk így, sajátos emlékezetpolitikának ez a könyv a szerző szándékától függetlenül görbe tükröt tart. Ha valaki ezt a könyvet összeveti azzal, amit ennek a korszaknak az emlékezetével a mai hatalom művel, akkor szinte elviselhetetlen mértékű kognitív disszonanciát tapasztal. Erről nem én tehetek. Ezt én nem azért írtam, hogy savazzam a kormányzatot, mert hiszen, amikor írtam, ez a rezsim még nem is létezett, de fontosnak tartom, hogy van ennek az emlékezetpolitikának egy ilyen leleplező görbe tükre. Ami ma ezen a téren Magyarországon államilag támogatva zajlik, azt nem befolyásolják a tények és a történelmi források.

Az egyik legsúlyosabb vita az első kiadás megjelenése után arról folyt, hogy helytállóak-e a könyv állításai a zsidóság gazdasági, vagyoni helyzetéről. Igazolható-e, hogy a zsidók a legmódosabbak különböző kategóriáiban többszörösen felül voltak reprezentálva. Ezt Bolgár Dániel hevesen vitatta. Az ellenérveit a Múltunkban nagy terjedelemben ki is fejtette, és a szerző viszonválasza sem volt rövid. Mi volt ennek a vitának a hozadéka?

Nem sok. Bolgár Dániel kritikája a lényegi mondanivalómat nem érintette, ezzel szemben részkérdésekben bizonyos pontatlanságokat joggal tett szóvá. Valóban voltak olyan helyek, ahol a népszámlálás 1920-as adatai keveredtek az 1930-as adatokkal, és emiatt valami nem 41,2 % volt, hanem 39,8 %, vagy valami ilyesmi. Ilyen szintű problémák bukkantak föl, de ezek a könyvem mondanivalóját semmilyen lényeges ponton nem érintették. Nagyon sok adat áll a rendelkezésünkre, például a budapesti adófizetők adatsorai is megvannak szinte minden adófizetőre, és ezen adatok alapján be tudtam mutatni, hogy a zsidók vagyoni felülreprezentáltsága többszörös. De ebben nincs is semmi meglepő. Bolgár Dánielen kívül nem is nagyon találkoztam Magyarországon olyannal, aki azt próbálta volna bizonygatni nagy nyilvánosság előtt, hogy a zsidók egy főre jutó vagyona szinte nem is volt nagyobb, mint a nem zsidóké, illetve hogy a zsidóknak a kapitalizmusban ne lett volna rendkívül fontos szerepe. Ezt a hülyeséget komolyan egyetlen társadalomtörténész sem képviselheti.

Viszont a zsidók átlagosan jobb vagyoni helyzetének a tényét, noha köztudott, mégis kínos hallgatás veszi körül. Még a kiváló Randolph Braham is csupán az antiszemita sajtó mítoszának nevezte a zsidók vagyoni felülreprezentáltságát.

Erről csakugyan nem beszélnek szívesen, aminek az az oka, hogy ez a tény első látásra módfelett alkalmas lehet az antiszemita érvek alátámasztására, továbbá a zsidók kifosztásának igazolására: ha ezek ennyivel gazdagabbak, akkor miért ne osszuk szét az ő vagyonukat a szegény magyarok között.

Itt a szükség, ott a forrás... Csak annyi kell a származás szerinti kifosztáshoz, hogy megkülönböztessük a vagyont a tulajdonos származása szerint.

És erről valóban nehéz beszélni. Mert egyrészt az asszimilált zsidók többnyire nem vették jó néven, ha a másságukra rámutattak. Másrészt ezt a másságot maguk is őrizték és számon tartották. Gyurgyák Jánossal sok mindenben nem értek egyet, de abban igen, hogy a zsidóság asszimilációja bizonyos szempontból valóban nem volt sikeres. Mert igaz ugyan, hogy ők voltak a magyar kultúra legnagyobb fogyasztói és mecénásai, de ez nem változtatott azon, hogy a zsidók és a nem zsidók kölcsönösen számon tartották egymást zsidóként és nem zsidóként. És elég erősen elzárkóztak egymástól. Megjegyzem, ez ma sincs nagyon másképp. Zsidó oldalról ez nagyon sok okból érthető is volt. Már csak azért is, mert erőteljes konkurencia harc dúlt zsidók és nem zsidók között, amit jelentős részben az államhatalom, a keresztény kurzus antiszemita propagandája  generált. Az őrségváltás jelszavával a zsidóság kárára igyekeztek például elhelyezni a nem zsidó munkakeresőket. Ilyen körülmények között a vegyesházasságot sem könnyű felvállalni. Bibó István is azt az alaptézist fogalmazza meg a zsidókérdésről írott nagy tanulmányában, hogy zsidók és nem zsidók nem csupán elkülönültek, de nagyrészt negatív tapasztalatokat is szereztek egymásról évszázadokon át, s ennek tragikus következményei lettek. Másképp élték át 1918-at, 1919-et, 1920-at is. Annak ellenére, hogy a zsidók nem csupán a fehér, de a vörös terror áldozatai között is felül voltak reprezentálva.

Azért olyan nehéz minderről beszélni, mert a zsidóság asszimilációját nagyon sokan  - elsősorban maguk az érintettek – sikeresebbnek és mélyebbnek akarják hinni és láttatni, mint amilyen volt.

De a zsidóság túlnyomó része mégiscsak magyarnak tartotta magát.

Magyarnak tartotta magát, magyarnak kívánt látszani, erőteljesen igényelte, hogy magyarnak tartsák, hevesen elutasította a cionisták és az antiszemiták közös ötletét, hogy ők nemzetiségi jogot kapjanak, még a sérelmeik, például a numerus clausus esetében is elutasították a kívülről jövő jogsegélyt, mert ők a magyarságon belül kívánták a sérelmeiket orvosolni. Ez mind igaz. És ezzel együtt különböztették meg magukat és választották el magukat a nem zsidóktól. Miként azok tőlük. Skizofrén helyzet volt ez. És ma is az.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/27237