Ferenc József centenáriuma

2016. november 21. 11:35

Babucs Zoltán
Magyar Idők

Az 1914 nyarán kitört nagy háború az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó háborúja volt. A soknyelvű birodalom agg uralkodója a háború harmadik esztendejében halt meg.

„Ferenc József szemében a császári-királyi (1889-től császári és királyi) hadsereg jelentette birodalma oszthatatlanságát, melyet a fekete-sárga zsinórzat, a németül beszélő és kommandírozó, az uralkodójáért halni kész nemzetek feletti tisztikar, alakulatainak évszázados katonai tradíciói és hadijelvényeik mutattak leginkább. A mindig egyenruhában megjelenő uralkodó valóban jelképe volt közös és honvéd katonáinak, hiszen »mindhalálig egy szimbólumnak szolgálunk: a császárnak«. Őfelsége, a »császár és király a katona előtt a legmagasabb fogalom; mert a mindennapi munka egyformasága közben, a szolgálati óra egyhangú ketyegése mellett, a hadjárat vészes küzdelmei között és a csaták és a rohamok viharos haláltusái közepén, a haza üdve, a nép oltalma és jóléte ugyan a döntő végczél, de a haza védura és a népnek legfelsőbb képviselője – a császár és király«.

Ez lebegett minden katona szeme előtt, így álmukból felkeltve is tudták, hogy »Ő Felsége neve ez okból a katonánál a lelkesedés teremtő rugója és egyenértékű az imával. A legfelsőbb hadúrra való gondolás aczélozza meg a katona erejét a nehéz küzdelem és a kemény munka idején; a legfelsőbb hadúrra való gondolat az, mely a katona lelkét egészen áthatja, benne a szent lelkesedést lángra gyújtja és a döntés végpillanatában a hazáért való teljes odaadásra és személyének önzetlen feláldozásra ragadja.«

Az 1914 nyarán kitört nagy háború az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó háborúja volt. A soknyelvű birodalom agg uralkodója a háború harmadik esztendejében halt meg, mely történelmi tragédiáról egykori szárnysegédje, Horthy Miklós sorhajókapitány a következőképpen vallott emlékirataiban: »1916-ban a november 22-ére virradó éjjelen azzal a jelentéssel ébresztett fel első tisztem, hogy I. Ferenc József király és császár őfelsége néhány órával előbb, röviddel 9 óra után örökre lehunyta jóságos szemét. Háziorvosa tanácsa ellenére íróasztala mellett töltötte el még az egész napot, és lefekvéskor parancsot adott, hogy fél négykor keltsék, mert – mint környezetének mondotta – „munkámat még nem fejeztem be”.

Másnap reggel lobogóinkat félárbócra eresztettük. Engedélyt kértem a flottaparancsnoktól, hogy részt vehessek a gyászünnepségen. (…) Jelen voltam a bécsi Szent István-templomban a méltóságteljes, megható és szomorú szertartáson, s utána elkísértük a koporsót a kapucinusok sírboltjába. Érezte, tudta mindenki, hogy a sírbolt ajtaja azt az örökre elmúlt korszakot is lezárta, amelyet legjobban az elhunyt uralkodó testesített meg.«”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/26560