1956 és a morális cselekvés

2016. október 23. 10:52

Böcskei Balázs
Magyar Nemzet

A pesti lányok és srácok archív képei és a rájuk emlékezés szegélyezte utak esnek áldozatul annak, amikor tegnapi szóvivők „98 százalékoznak”, vagy éppen hangosan hallgatnak a strómanjobboldal üzleti mindennapjairól.

„Minden olyan doktrínát, amely elvben meggátolja a barátság lehetőségét két ember között, akadálytalan és tévedhetetlen lelkiismeretességgel utasított volna el. (…) Mivel Lessing teljesen politikus alkat volt, ragaszkodott hozzá, hogy igazság csak ott létezhet, ahol a diskurzus humanizálja azt. (…) Az ilyen beszéd jóformán lehetetlen az egyedüllétben; ahhoz a területhez tartozik, ahol a számos hang és a ki-ki által »igaznak véltek« hangoztatása összekapcsolja és elválasztja az embereket, pontosan azokat a távolságokat hozva létre, amelyek együttesen a világot képezik. Minden igazság, amely ezen a területen kívül van, függetlenül attól, hogy hasznára vagy kárára van-e az embernek, szó szerint embertelen – írja Hannah Arendt Embernek lenni sötét időkben című esszéjében.

Kortárs jelenünk megértése és a maradék integritásunk megóvása érdekében a szuperjelen elismert szerzői mellett a »klasszikusokhoz« is lehet fordulni. Elhazudva magam elől a kis magyar politikai valóság tartópilléreinek szilárdságát, éveken át arra készítettem fel magam, hogy bár az emlékezet plurális, és az emlékezetpolitikai viták befejezhetetlenek, a történelemben mindannyiunknak lesz olyan helye, ami felett nem a »vádlottak padja« felirat szerepel. Hogy a betűk, szerkesztőségek, állami források és pályázatelbírálások felett őrködők nemcsak akarják, hanem tudják is, hogy a kulturális emlékezetben, a kánonban mindenkinek helyet, múltat, ént kell adni. A plurális emlékezet elválaszt, de egyúttal hidat is felhúz terek, szobák, idők és tettek között. Az olyan történelmi eseménybe és sűrűségbe, mint 1956, olyan »igaznak vélteket« teremt, amelyeknek nem a másik (oldal) kizárása a céljuk, hanem inkább például a szembenézésről folytatott humanizált diskurzus. Ilyen beszéd, ilyen tudás, a mindenki számára egyetlen haza nem épülhet fel »egyedüllétben«, azaz akkor, ha csak az egyik fél tudása az egyetlen és érvényes történelem.

Voltak persze ettől eltérő szemérmes kísérletek is, de a baloldaliaknak meglehetősen csalódottan kellett szembesülniük azzal, amikor (posztkommunista) baloldali politikusok 1956-os reflexióikban, szabadulva az MSZ(M)P örökségétől, elfelejtettek beszédjükbe, politikai tudásukba építeni olyan csodákat és utópiákat, amelyek azokban a napokban földre szálltak – amelyeket »munkástanácsok« alatt ért az, akinek politikai szíve a baloldalon dobog. Hozzászokott a fül ahhoz, hogy szinte történelmi technikakönyvbe illő száraz Nagy Imre-portrékat szerelt össze a baloldal ünnepi beszédről ünnepi beszédre, hogy abból kibontva olyan köztársaságképet vázoljon fel, amelyhez értelemmel (sokaknak csak talán), érzelmileg (sokaknak inkább sehogy) nem lehetett csatlakozni. S éppen ezért az, aki azt állítja, hogy a politikai baloldal kanonizálta 1956-ot, az tényleg nem tudta magában legyűrni mindazt, amit a kormányzathoz közel álló, a politikai harcot abszolutizáló G. Fodor Gábor így írt le: »Van egy lelkiállapot. A jobboldali politikai közösség mind a mai napig úgy viselkedik, mintha ostromlott erőd lenne. Részben ez magyarázza, hogy ha a jobboldal kormányra kerül, akkor erőt vesz rajta a revánsvágy, akkor is ragaszkodik sarkalatosnak tekintett szimbolikus ügyeihez, ha azok több politikai kárral járnak, mint haszonnal, és rendre befeszül, ha a kritikus hangok megpróbálják eltántorítani a saját maga által választott úttól.« Ehhez képest miközben pluralizálódott az emlékezet (vagy ennek minden forrása adva volt a Terror Háza Múzeumon túl például a Politikatörténeti Intézetnek is), úgy viselkedik a jobboldal egyre inkább, ahogyan azt G. Fodor jellemezte.

A fragmentált nyilvánosságban a tartalmas könyvek és kiállítások híre és hatóereje sokkal kisebb, mint az olyan beszélgetéseké, amelyeken olyan »emlékezetpolitikai érzékenyek«, mint Bayer Zsolt vagy Szentesi Zöldi László értekeznek az ’56-os Emlékbizottság támogatásával a magyar baloldal ’56-képéről és deficitjeiről – baloldali meghívott nélkül. Mennyivel jobb lenne, ha a roma hősökről is beszélnénk, bár csak a Terror Házában tudnak arra választ adni, hogy a roma ’56-os hősök kiváló, hiány- és emlékezetpótló videói nézettsége miért értékelhetetlen (e sorok írásakor a 256 megtekintéses Strausz Károly-portré a »rekord«). De ha már az emlékezetkanonizálás egy csúcsintézményénél járunk, meg kell említeni, hogy Pálfi György Egy akaraton 1956–2016 című kiállításának rövidfilmjei olyan közel hozzák 1956 napjait generációkon átívelően, amilyen közel Nagy Imre egy kiállított szemüvege soha nem fogja. Unalmas technoluddista az, aki nem látja, hogy a 3D-s szobák mégis csak ’56-os történelmet »csinálnak«. Ezt a kiállítást még az sem árnyékolja be, hogy nemrég a tízéves őszödi beszédről folytatott beszélgetésnek pár szobával arrébb ugyanitt szerveztek alkalmat. A politikai érdeklődést és lojalitást bizonyítani hivatott otromba esemény éppen olyan lehetetlenül illeszkedett a múzeumi térbe, mint az ’56-os óriásplakátok a budapesti látképbe. Holott azoknak ott helyük van, és nem a plakátolt cigány hősök és további ’56-os morális bátrak arcképei tehetnek arról, hogy leginkább csak az ’56-os Emlékbizottság elnyert pályázataiban van emlékév, mintsem a politikai levegőben, az állampolgárok napi praxisában, a fejekben.

Ahhoz ugyanis, hogy emlékévről beszélhessünk, ahhoz a reprezentáció igénye mellett reprezentációs közeg is kell. Ahogyan tíz évvel ezelőtt betakart mindent az őszödi beszéd, majd pedig 2006. október 23-a szégyenteljes eseményei és azt követő még szégyenteljesebb »válságkezelése«, úgy a hatvanadik évforduló sem látszik ki abból a politikai térből, amelynek része. A pesti lányok és srácok archív képei és a rájuk emlékezés szegélyezte utak esnek áldozatul annak, amikor tegnapi szóvivők »98 százalékoznak«, vagy éppen hangosan hallgatnak a strómanjobboldal üzleti mindennapjairól. Nem Tóth Ilona, hanem Rogán Antal napjai ezek, nem az 56-os városi gerillák históriai kibontásának hónapjai, hanem egy érvénytelen népszavazás felhatalmazási keringőivel telik meg a tér. Más és más okból, mint tíz éve, de ez az évforduló is élmények elől ellopott, politika által elvett és eltakart emlékév. Ilyen végletesen immáron másodszor, tíz év leforgása alatt.

Karl Jaspers írja Arendtnek 1956. november 10-én: 1956 magyar forradalma »olyasmi, amiről Kant azt mondaná: „nem merülhet feledésbe többé”. Következményei vannak.« Erdélyi Ágnesnek az Arendt ’56-képével foglalkozó írásában meg is keresi a vonatkozó Kant-utalást, amelynek itt morális pátosza, üzenete van: eszerint »valamiképp alapvetően morálisnak kell lennie annak, amit az ész tisztán állít a szemünk elé, ám nagy, korszakot nyitó hatása miatt egyben olyasmiként, ami az emberi léleknek iránta elismert kötelességére int«. Kant ezt a »valamit« a történeti perspektívára vonatkozólag gondolja el. Kellően naiv voltam, amikor azt gondoltam, hogy a magyar politikai jobboldal tanult abból, ami 2006 őszén történt. Ehelyett a kormányzó jobboldal mintha csak annyiban viselné szívén az emlék­évet, amennyiben a 13,5 milliárd kiemelt tételeinek hallgatólagos jóváhagyása szükséges.

1956 üzenete: lehetséges a morális cselekvés, az antitotalitárius feltámadás, a cselekvés szabadságát követelő hazaszeretet, és van olyan, hogy »a magyar lélek«. Ennek átadását ma nem várhatjuk a domináns politikától, egyénenként kell az emlékév egyes darabjait magunknak összerakni. Hiá­ba az emlékév könyvei, az emlékezések, a történészi karnyújtások, ezek az összerakosgatások a történészen túlmutató vagy abban lakozó másik magyar nélkül kudarcra van ítélve.

Gergely Ágnes írja: »Budapestből az emlékét szeretem. (…) Budapest számomra annyi, mint szoborban a negatív tér: azáltal van, hogy nincs.« 2016-ban az ’56-os emlékév azáltal van, hogy nincs, és ebben a nincsben egy majd valaha lehetséges emlékév ábrándját szeretjük.

Egyszer majd biztos eljön, valahol túl 2006-on és 2016-on, megtaláljuk. Valahol, valamikor, 1956-ban.” 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/25869