Habsburg-örökség

Szobrot érdemel Ferenc József – Gerő András a Mandinernek

2016. október 5. 11:54

Igen, Ferenc József a magyar szabadságharc zsarnoki leverője volt; de rendkívül hosszú uralkodása miatt sok minden más is kötődik a nevéhez, amit a magyar történelem csúcsteljesítményének lehet nevezni – mondja Gerő András történész a Mandinernek. A Habsburgok történetével foglalkozó Gerő szerint Ferenc József valószínűleg kevesebb embert öletett meg, mint az államalapító Szent István; a Monarchia kora közmegegyezés szerint a legjobb történelmi korszakunk volt; és mindenki jobban járt volna, ha a Habsburgok az I. világháború után is tovább uralkodhatnak. Gerő András úgy látja: Ferenc József megérdemelne egy szobrot Magyarországon. Interjúnk.

Az Aspektus első világháborús történelmi ismeretterjesztő klip-vetélkedőjének májusi nyitórendezvényén, néhány nappal a Ferenc József és a magyarok című kötetének a megjelenése előtt Gerő András, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára azt mondta: sajátos ellentmondás, hogy miközben Ferenc József majd' minden miniszterének utca vagy tér viseli a nevét Budapesten, de az uralkodóra csak a róla elnevezett hashajtó, vagyis a keserűvíz emlékezik. Pedig az a gigantikus méretű, rendkívüli fejlődés, ami a magyar történelemben párját ritkítja, nem csak egyszerűen Ferenc József korszakához kapcsolódik, hanem jelentős mértékben kifejezetten neki köszönhető.

Ehhez képest Gerő András könyvében mégiscsak felsorolja azokat a példákat, amelyek érthetővé teszik, hogy miért viseltettek a magyarok fél szívvel Ferenc József iránt. És ha elolvassuk, hogy milyen cikkek jelentek meg az utóbbi időben nálunk róla, akkor ezek is mind ezt támasztják alá. Interjúnkban Gerő Andrást kérdeztük Ferenc Józsefről és örökségéről.

Gecse Géza interjúja.

***

Gerő András történész, egyetemi tanár

 

Ferenc József haláláig nem engedte, hogy telefont szereljenek fel a Burgban, és utálta a haditechnikai újításokat, így például a harckocsit is, mert úgy gondolta, hogy a lovak megvadulnak tőle. Miért mondta ön ennek ellenére mégis azt, hogy Ferenc József, aki a leghosszabb ideig uralkodó királyunk volt, olyan alakja a magyar történelemnek, akivel mostohán bánunk?

A történelemhez – mint mindenhez – arányérzékkel illene viszonyulni. A könyvemben is hangsúlyosan szerepel, hogy Ferenc József nevéhez kötődik az 1849-es megtorlás. Nem mentség, hogy 19 éves volt, tehát bizonyos fokig éretlen személyiség; hiszen a retorziókat foganatosító minisztertanácsi üléseken ő elnökölt, az ő nevéhez kötődik a magyar szabadság kivívásában részt vevők kivégzése. Ha Ferenc Józsefet 1853-ban Libényi Jánosnak sikerül megölnie, akkor ma fel sem merülne ez a kérdés, hiszen akkor Ferenc Józsefről a vérengző zsarnok képe maradt volna meg a magyar történeti emlékezetben.

De Ferenc József 1916 novemberéig élt és 1861-től kezdve mégiscsak képesnek bizonyult arra, hogy korábbi álláspontját radikálisan felülvizsgálja és végül 1867-ben kiegyezést kössön a magyarokkal. Ha Deáknak, aki magyar részről alapozta meg ezt a kompromisszumot, szobrai vannak Magyarországon, akkor Ferenc Józsefnek is lehetne legalább egy, mert nem csak a kiegyezés, hanem sok minden más is kötődik a nevéhez, amit a magyar történelem csúcsteljesítményének lehet nevezni. 

De kiindulhatunk abból is, hogy Ferenc József uralkodása kudarcok sorozata, hiszen Itália az 1850-es évek végén, az 1860-as évek elején a Monarchia számára elveszett, a német egység megteremtése sem a Habsburgok közreműködésével valósult meg; és ha ezek a kudarcok nincsenek, a magyarokkal sem biztos, hogy megszületik az alku. Ha személyes törekvéseit vizsgálom, Ferenc Józsefnek a Habsburg Birodalmat ugyan sikerült egyben tartania, de soha nem az valósult meg, amit ő eredetileg szeretett volna.

Nézze, attól függ, hogy min mérjük a kudarcot és a sikert. Ha a történelemben tartós sikerben gondolkodunk, akkor nagyon kevés ilyen létezik. A katolikus egyház például ilyen. Egy olyan szervezet, ami kétezer éve létezik, az egy sikertörténet. De ebben is vannak azért kudarcperiódusok. A magyar állam létrejötte is sikertörténet, hiszen ezer éve létezik. Csehszlovákiáról viszont ugyanezt nem állítanám, hiszen 1918-as megalakulása után a második világháborúban egy puska sem dördült el a védelmében; és az 1990-es évek elején végül úgy szűnt meg, hogy az államot alkotó csehek és szlovákok a különválás mellett döntöttek. Ha a sikert nem egy emberi léptékkel beláthatatlan időtávba helyezzük, akkor az, hogy 11 nemzetet és 8 vallást Ferenc József egyben tudott tartani egy rohamosan modernizálódó, a virulens nacionalizmus korszakának tartott időszakban, amikor mindenki a maga nemzeti identitása alapján akarta a térséget újraszabni, ez kivételesen jelentős politikusi teljesítmény volt. Különösen annak tükrében, ha azt vizsgáljuk, hogy mi történt Ferenc József uralkodását követően a térségben, amikor ezek a nemzetek egymásnak estek és gyilkolták egymást. 

Ferenc József 1851-ben

 

Viszont az első világháborús hadüzenet szintén az ő uralkodása alatt következett be, és magyar szempontból ennek a hadüzenetnek és a háborús vereségnek a következménye – Trianon volt, vagyis lehet, hogy a magyar állam sikertörténet, de Trianont és az ország összezsugorodását a magyar utókor nem sikertörténetként élte meg.

A maga kérdéséből az derül ki, hogy a történelmet egy merev kauzális, azaz oksági sornak látja. 

Azoknak a döntő többsége, akik ma élnek, ilyennek látják.

Pedig nem az. Ahogy a mindennapi életünkben vannak döntéseink, például, hogy otthon maradjunk-e, elmegyünk-e a barátunkkal vagy a barátnőnkkel vacsorázni, vagy moziba, ezek alternatív döntések. Minden döntésünkből más eseménysor következik. Az, hogy mi vezetett az I. világháborúhoz, külön történet. Az pedig megint egy másik, hogy az I. világháborúból miért következett volna az, hogy a Monarchia és Németország vesztesen kerüljön ki belőle. És ha mégis így történt, miért kellett volna annak bekövetkeznie, amit Párizs környéki békerendszernek nevezünk? Ma már nincs olyan történész, aki ne a Párizs környéki békemű megalkotóitól eltérően látná ezeket a békéket – hiszen ők azt állították, hogy ez egy olyan rendezés lesz, ami minden háborúnak örökre véget vet.

Eltelt húsz év és jött a II. világháború, amelynek egyik fő kiváltó oka pont e békemű volt. Egyébként döntően nem is a Magyarországot, hanem annak Németországot érintő, a németek teljes megalázását magában foglaló része. 1815-ben a Szent Szövetség olyan békerendszert tudott létrehozni, ami száz évnyi stabilitást úgy garantált Európában, hogy bár nem iktatott ki helyi konfliktusokat, de összeurópai háború 1815 és 1914 között nem volt. A Párizs környéki békerendszer viszont a legkevésbé sem követte azt a tradíciót, ami a vesztfáliai béke óta a hatalmi politikában irányadó volt, azaz hogy a rendezés érdekbeszámításos legyen, vagyis a vesztes fél érdekeit is valamiképp vegyék figyelembe. Az I. világháborús hadüzenetből pedig nem következett az, ami Trianonban lett. 

Az I. világháború, és Ferenc József halálának a tanulsága a mi számunkra talán annyi, hogy bármely más „forgatókönyv” valósul meg, tehát ha Ferenc József tovább él, ha a világháborút befejezik 1916-ban vagy 1917-ben, minden másfajta alternatíva a mi számunkra kedvezőbb lett volna, mint ami végül is bekövetkezett. 

Ez egy sokszereplős eseménysor volt, és a magyarok, de a németek sem voltak a háború végére olyan helyzetben, hogy érdemben befolyásolni tudták volna azokat, akik például róluk is döntöttek. De engedje meg, hogy még egy pillanatra visszatérjek erre a siker–kudarc történetre, meg egyáltalán erre a zsarnoki gyilkos képre, ami Ferenc Józsefet okkal és joggal leterheli. A magyar kultúrában és identitásban rendkívül nagy szerepe van Szent Istvánnak, aki egy sikeres politikus volt. Mint utaltam rá, ha az államalapítást az ő nevéhez kötjük – teljes joggal –, akkor azt mondhatjuk, hogy a magyar állam egy ezer éves sikertörténet. De azért azt ne feledjük el, hogy ennek érdekében Szent István nagyon sok embert elpusztított. Vagyis ha a gyilkosságot tekintjük mércének, akkor Ferenc József vélhetően kevesebb embert ölt vagy öletett meg, mint Szent István.

Ami pedig a sikert illeti, itt van Hunyadi Mátyás, aki a magyar történelem egyik kimagasló személyisége, viszont Mátyás életművéből jószerivel semmi nem maradt meg a halála után: néhány évtized múlva a török elárasztotta Magyarországot; az a professzionális hadsereg, amit létrehozott, gyakorlatilag semmivé foszlott, és utódainak egy olyan államot hagyott örökül, ami állandó belharcoknak volt kitéve. És Hunyadi Mátyást mégis egy pozitív figurának tartjuk. Miért? Mert döntően a népi emlékezet az ő esetében megőrizte a „Mátyás az igazságos”-toposzt, ami egyfajta védelmezőt látott benne.

Ha ebből a megközelítésből vizsgálom Ferenc József tevékenységét, azt lehet mondani, hogy – a 16. század óta először – 1867-ben, a kiegyezéssel a történelmi Magyarország integritása gyakorlatilag helyreállt, mert még a katonai határőrvidék is visszakerült a magyar kormány fennhatósága alá, majd 1867-et követően a magyar kultúrának egy páratlan fejlődési korszaka következett be. És ha nem csak Budapesten, hanem vidéki városokban is körülnézünk, akkor azt látjuk, hogy épített környezetünk karakteres része jószerivel ehhez a korszakhoz kötődik. A hódmezővásárhelyi városházától kezdve a budapesti parlamentig mind ennek a korszaknak a terméke. És mint a könyvemben is utalok rá: minisztereinek és miniszterelnökeinek az emlékezete rögzülten jelen van, megnevezésben, szoborban, ösztöndíjban; de az, aki őket kinevezte, eltűnik.

Most itt beszélgetünk egyébként a Trefort-kertben, ahol most az ELTE bölcsésztudományi kara van. Ez is Ferenc József korszakában épült. Ma ezt az épületegyüttest ugyanúgy egyetemnek használjuk, mint annak idején, amikor megépült. Ha maga bemegy a szegedi városháza vagy a hódmezővásárhelyi városháza üléstermébe, ott találja a festményeken Kossuth Lajost, Ferenc Józsefet, Erzsébet királynét és Deák Ferencet, akik békésen lógnak egymás mellett a falon. Senki nem kifogásolja, hogy volt egy időszak, amikor egyszerre tisztelték őket az emberek.

Szabó Dezső mondta azt, hogy a dualizmus időszaka a magyar történelemnek egy rendkívül hazug korszaka volt, amit lényegében majd Bibó István is átvesz tőle.

És melyik korszak nem hazug? Én értem, hogy Szabó Dezső mit mond, aki nagyon furcsa ember volt, mindig nagyon élesen fogalmazott. Nem megyünk semmire ezekkel a kijelentésekkel, mert minden korszak valamilyen szinten álnok, ugyanis kultúránk maga álnok. Itt élünk Európában egy antik, zsidó–keresztény kultúrában. Ez a kultúra minden szenvedélyt elítél, időnként üldözi is őket, miközben a szenvedély mélyen emberi.

Most éppen a dohányosokat üldözik. Közben pedig az emberek dohányoznak. A kereszténység bűnnek tartja a házasságon kívüli szexualitást. Maga szerint az emberek betartották és betartják a házasságon kívüli szexualitás tilalmát? Akkor melyik korszak nem hazug? Minden kultúrának vannak hazugságai, ezek funkcionálisan nagyon fontosak, mert segítenek egy közösség normarendszerének működtetésében; de ebből egyáltalán nem következik, hogy ezek valóban őszinték lennének. Sokkal nagyobb problémát okozna, ha egyszer tényleg őszinte lenne a kultúránk.

Ha Ferenc József életben marad, ön szerint bekövetkezik-e Trianon és az egész Párizs környéki rendezés?

A történészek el szokták hárítani ezt a ha-típusú kérdést azzal, hogy ez tudománytalan. Én viszont Marc Bloch neves francia történésszel értek egyet, aki azt mondta, hogy a történelemmel kapcsolatban legproduktívabb kérdések mindig a „mi lett volna, ha”-kérdések. Ferenc József 86 éves volt, amikor meghalt: az adott kor világában, amikor ő élt, ez a 86 év elképesztő hosszú életkornak számított. 

A leghosszabb ideig funkcióban lévő uralkodónk volt, különösen, ha azt az időt is beleszámítjuk, amit – magyar szempontból – illegálisan töltött el Magyarország élén, vagyis nem mint Magyarország királya, hanem mint Ausztria császára.

A magyar történelemben a leghosszabb ideig uralkodó személyiségéről beszélünk, de átfogalmaznám a kérdését, mert annak több a realitása: mi történt volna akkor, ha a győztes antant nem olyan ostoba, mint amilyennek bizonyult, és belátja, hogy a hagyományos dinasztiák fennmaradásának értelme van Európában? Ha az I. világháború után a Hohenzollernek, a Romanovok és a Habsburgok hatalma fennmarad, és ezek egy módosult alkotmányjogi berendezkedésben, egy alkotmányos monarchiában továbbra is hatalmon maradtak volna, lehet, hogy jobban járt volna a térség. Egyébként Nyugat-Európában jó néhány államban ma is alkotmányos monarchia van, tehát ez a gyakorlat él.

Ha IV. Károly akár egy kisebb Magyarországon is uralkodó marad – mert ugye az sem volt egy Istentől elrendelt szükségszerűség, hogy ott kell meghúzni a határokat, ahol meghúzták őket –, akkor szinte biztos, hogy Magyarország története is kedvezőbben alakult volna. A Habsburgok ugyanis jelentős európai beágyazottságuk, az európai kultúrához való sok évszázados kötődésük, így megszerzett nemzetközi tekintélyük okán érdekeltek voltak abban is, hogy Ferenc József szóhasználatával élve: „a saját alattvalóik”, vagyis a saját állampolgáraik jogai, élethelyzete ne sérüljön, vagyis nem lettek volna diszkriminatív politikák hívei.

Ferenc József 1914-ben

 

Rosszul döntöttek az I. világháború győztesei?

Az I. világháború utáni európai döntéshozók korlátoltsága nyilvánult meg abban, hogy el kell törölni a dinasztiákat. 1815-ben, Napóleon után az európai rendszer a legitimitásra alapozódott, ugyanakkor Franciaországtól nem vettek el francia területeket. Ha a döntéshozók kellően bölcsek lettek volna, akkor fenntartottak volna az emberek számára egy olyan üzenetet, hogy nem kezdődik minden tiszta lappal a történelemben, van tradíció, van múlt, aminek vannak letéteményesei. A részleges folytonosság nagyban segítette volna e társadalmak stabilitását. Egy olyan Németország, ahol a Hohenzollernek uralkodtak volna továbbra is, még egy rossz béke esetében is nehezebben lépett volna egy hitleri útra, mint az elaggott Hindenburg marsall vezetése alatt. Oroszország is alkotmányos monarchiává fejlődhetett volna 1917 februárjától, és akkor sikerült volna a bolsevik puccsot elszigetelni, ha egyáltalán sor került volna rá. Vagyis én egészen biztos vagyok abban: hiba volt, hogy a dinasztiákat lenullázták. Jellemző egyébként, hogy a győztes oldalon, ahol dinasztiák voltak, ez eszükbe sem jutott. Az 1917-ben önmagát Windsorrá átnevező brit királyi dinasztia elűzése senkinek sem fordult meg a fejében, ami aztán Nagy-Britanniának bizonyos állandóságot és stabilitást kölcsönzött.

Mi az, ami miatt ma Ferenc Józsefnek érdemes lenne szobrot állítani? Hiszen a Monarchia, amelyet személyével is szimbolizált, összeomlott. Halála, amely az az I. világháború vége előtt következett be, a „boldog békeidők” végét jelentette. De sem ezzel, sem pedig az I. világháborúval a mai magyar köztudat nem tud igazán mit kezdeni. Ráadásul ez nem új keletű jelenség, hiszen így volt már a két világháború között, de a II. világháború után még inkább így lett.

Figyelje csak meg, ön is, de mások is, amikor a „boldog békeidők” fogalmát használják, akkor ezt a Monarchiára vonatkoztatják! Pedig tartozunk azzal önmagunknak, hogy bevalljuk: a valóságban ez a korszak korántsem volt annyira boldog, mint amilyennek ma látszik, hiszen tele volt konfliktusokkal és feszültségekkel. Annak fényében viszont, ami utána következett, megdicsőült és a szóhasználatból is látszik, hogy ma már tiszteletre méltónak, tekintélyesnek és eredményesnek hat mindaz, ami akkor történt.

Fontos a „békeidő” is: a magyarok, mint ahogy Európa számtalan más népe, megtanulták, hogy mit jelentenek a háborúk, hiszen két világháború is követte egymást a XX. században; mint ahogy megtapasztalták azt is, hogy mit jelentenek a polgárháborús logikában gondolkodó politikai rendszerek, mint például a szovjet megszállás alatt kialakított kommunista diktatúra, ahol bármikor, bárkit börtönbe zárhattak, és adott esetben az életétől is megfoszthatták. Ezzel szemben a korábbi világ nemcsak háborúmentes, hanem olyan volt, ahol mindenki elmondhatta többé-kevésbé szabadon a véleményét, és ezért nem került szabadsága és élete veszélybe. A „boldog békeidőkben” Ferenc Józsefnek kulcsszerepe volt, amiért – ismétlem – megérdemelne legalább egy szobrot Magyarországon.

Térjünk vissza Ferenc József életére, mert itt nagyon sok legenda volt Erzsébettel kapcsolatban, többek között, hogy szeretője volt Andrássynak. Ön meg sem említi. 

Nem Erzsébetről szól a könyv.

Viszont annyiban azért mégis, hogy Erzsébetről megírja, vele kapcsolatban a nemzetnek nincsenek problémái – a róla elnevezett út még a Rákosi- és a Kádár-korszakban is megmaradhatott Erzsébet királyné útjának, mint ahogy az Erzsébet-hídról sem jutott senkinek eszébe, hogy átkeresztelje, miközben a mellette lévő Ferenc József-hídból Szabadság-híd lett.

Igen, de a könyvem alapvetően Ferenc József és a magyarok viszonyáról szól. Vagyis nem Ferenc József életéről, vagy arról, hogy milyenek voltak a magyarok. Rengeteg más minden sincs benne, ezért maradt ki ez az Andrássy–Erzsébet szál is, noha természetesen van róla véleményem…

Van a kettejük viszonyának alapja?

Nincs. 

És annak sincs, hogy Rudolf trónörököst gyermekkorában Ferenc József ágyúszóval ébresztette, aki ettől aztán állandóan bepisilt?

Annak, nem egészen úgy, ahogy mondja, de van. Az, hogy Andrássy és Erzsébet viszonya milyen volt, az egy nagyon érdekes, férfi és nő közötti kapcsolat. Egy császárné vagy királyné és egy miniszterelnök vagy közös külügyminiszter között szinte kizárt, hogy szexuális kapcsolat jöhessen létre. Már csak azért sem, mert mindkét fél élete eléggé kontrollált módon zajlott. Viszont páratlanul őszinték voltak egymással. Andrássy például a berlini kongresszus idején, amikor a Monarchia külügyminisztereként járt Berlinben, írt egy levelet Erzsébetnek, amiben beszámolt arról, hogy az orosz külügyminiszterrel, miután mindenhova követték őket, végül is egy kuplerájba ellátogatva tudtak úgy tárgyalni, hogy ne legyenek ott illetéktelenek. Közben ír a kuplerájról is, mert azért használták a szolgáltatásait. Vagyis Andrássynak és Erzsébetnek volt egy erős bizalmi viszonya, de ebből nem következik, hogy szexuális viszonyuk is lett volna!

Gondolom, hogy Andrássy a saját feleségének, Kendeffy Katinkának, nem számolt be arról, hogy milyen volt az orosz külügyminiszterrel a berlini kuplerájban tárgyalni…

Nem tudom, hogy a feleségének írt-e ilyen tárgyú levelet, mert azt nem olvastam, de az Erzsébetnek írottat láttam.

Ferenc József és családja

 

Rudolf  trónörökös, aki Erzsébetre jobban hasonlított, mint apjára, Ferenc Józsefre, mintha szándékosan apja elvárásai ellenére cselekedett volna folyamatosan...

Rudolf egyfelől morfinista, vagyis narkós volt, másfelől pedig rendszeresen prostituáltakkal hált, ezért nemi betegsége, vélhetően gonorrhoeája volt, amit akkor még nem tudtak megfelelően gyógyítani. Sokan azt mondják, hogy ezért nyúlt a kábítószerek után. Volt egyszer egy kollégám, aki úgy hívta Rudolfot: a „Habsburgok Hamletje”. Nagyon találó megnevezés, hiszen rendkívül érzékeny ember volt, örökölte az anyja érzékenységét, szertelenségét és individualizmusát is. Emellett lázadt az apja ellen, és a kábítószer-használat és a szexuális kicsapongások mellett ezzel függött össze az is, hogy el akart válni a feleségétől, ami egy katolikus dinasztiánál főbenjáró bűnnek számított. Sőt, még apja kormányzását kritizáló cikkeket is írt álnéven! És ahogy az életét befejezte, abban is az apjával szembeni lázadást fedezhetjük fel, hiszen egy katolikus világképben az öngyilkosság megengedhetetlen. Végül az orvosok kimutatták, hogy beszámíthatatlan állapotban végzett magával, így „felmentést” kapott e bűn alól, de Rudolf eredeti szándéka szerint olyat akart tenni, ami az apja világképében tűrhetetlen.

Nagyon sokszor bajban vagyunk a Monarchia politikájának megítélésekor, mert számtalanszor előfordul, hogy semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Amikor magyar törekvésekről beszélünk, vegyük például Tisza Istvánt, aki nem kívánt a Balkánon terjeszkedni, sőt, 1914 júliusában az egyik koronatanácson el is mondja, hogy nem járul hozzá, hogy akár egy négyzetméternyi területet is Szerbiából a Monarchiához csatoljanak. Ehhez képest végül mégis rábólint a hadüzenetre, de csak azért, mert akkor az oroszokat is megtámadhatja a Monarchia. A Habsburg-monarchia politikájában viszont azok, akik a balkáni terjeszkedést szorgalmazták, kivétel nélkül szlávok, talán néhány német katonapolitikust leszámítva. Tehát minden más, mint aminek látszik! És a Monarchia felbomlásakor, az 1918 végén, 1919 elején előkerülő magyar kritikák is kivétel nélkül mind arról szólnak, hogy ez nem a mi háborúnk volt. Ha az 1914 és 1918 közötti háború nem a miénk volt, akkor kié lehetett? Mint ahogy az I. világháborúval kapcsolatos kutatások kimutatták, senkié sem volt tulajdonképpen Európában, ez az érdekessége! Ha az oroszokat vesszük szemügyre, akkor Durnovo egykori orosz belügyminiszter, még 1914 februárjában, levélben figyelmezteti a cárt, hogyha az oroszok győznek, majdnem rosszabb, mintha vesztenének. De Kissinger is hosszú oldalakon fejtegeti Diplomácia című könyvében, hogy valójában senkinek sem fűződött érdeke Európában a háborúhoz, rettegések voltak csupán és tulajdonképpen ezek miatt kezdődött el a háború, tartott elképesztően hosszú ideig, ami miatt ma mindenki utálja, kivéve azokat, akik az I. világháború utáni rendezés során nyertek.

Különösen most, az első háborús megemlékezések fényében én azt látom, hogy vannak nemzetek, amelyeket – nem azt mondom, hogy úgy csinálnak, mintha egyáltalán nem lett volna I. világháború –, nem érdekel, hogy mi történt a négy év során, hanem csak az, hogy mi lett az eredménye. Itt vannak például a lengyelek, akik három hadseregben harcoltak: a németben, a Monarchia hadseregében és az oroszban. Mind a három hadsereg vesztes hadsereg volt, mert az oroszok elvesztették a háborút a németekkel szemben, akik mélyen benn álltak az Orosz Birodalom területén, 1918-ban ezért kötötték meg a bolsevikok a breszt-litovszki békét. Aztán a Monarchia és Németország is elvesztette a háborút. Létrejött egy független Lengyelország, ami a lengyelek számára egy fantasztikus történet, ezért egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy az I. világháború során a lengyel katonák eltérő hadseregekben egymást lőtték.

Csehszlovákia ma már megszűnt, de a csehek és a szlovákok számára a háború vége egy új államalapítással indult. Az I. világháború emlékezetét jól kifejezi a Svejknek, a közép-európai hülyének az alakja, ami arról szól, hogy némi debilitással minden túlélhető, és Ferenc József képe – legalábbis legyek által – „leszarható”. A magyarok számára is jószerivel inkább Trianon a fontos, mintsem maga az I. világháború. A németeknél pedig a II. világháború mindent felülírt. Vagyis az I. világháború emlékezeti kultúrája egy béna kacsa, ami csetlik-botlik. Talán éppen ezért lehet konszenzus róla, ezért lehet európai testvérháborúnak hívni, mert senki számára nincs már emlékezeti tétje.

A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/25314

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés