Krími háború

„A világ sorsa Ausztria kezében van” – Magyar sajtó a krími háború idején VII.

2016. január 27. 16:50

1854 nyarán senki sem tudta, hogy a német hatalmak miként lépnek be a krími háborúba: lojálisak maradnak az elvi, konzervatív szövetséghez, vagy inkább érdekeiket követve a szövetségesek oldalán lépnek be? Hogy magyarázták a lapok a fegyveres semlegességet az osztrák ultimátum idején? Érdekek és elvek ütköznek a Bécs-Berlin-Pétervár-háromszögben, a magyar szerkesztők pedig csak kapkodják a fejüket.

Ausztria kényes helyzetbe került a krími konfliktus alatt: Ferenc József a magyar szabadságharc lenverésében nyújtott segítség miatt elvileg lekötelezettje volt Oroszországnak, az osztrák birodalom azonban nem nézhette tétlenül a cár térnyerését előszobájában a Balkánon. Nyugatról azért kárhoztatták Bécset, mert nem áll a szövetségesek mellé, a cár pedig a hálátlanság miatt volt csalódott.

Ausztria és a Pétervár felé lelkületben jobban hajló Poroszország ugyanis semlegessége esetén kordonként választotta el egymástól a küzdő feleket: a franciák és az angolok kénytelenek voltak vagy a Fekete-, vagy a Balti-tengeren keresztül támadni. Bécsben és Berlinben viszont jogosan vetették fel, hogy miért is kéne nekik vállalni a legnagyobb terheket egy olyan háborúban, amihez igazából csak nagyhatalmi státuszuk okán van közük. Lássuk, mit gondoltak erről, illetve Oroszországról az ilyen irányú cenzúrától végképp megszabadult magyar lapok.

*

Az 1854-es év júniusának elején egy nagyon fontos kérdés tartotta lázban az európai közvéleményt: belépnek vajon a német hatalmak a keleti háborúba? És ha igen, kinek az oldalán? A dunai fronton még tartott az oroszok tavasszal megkezdett offenzívája, Szilisztra ostromzár alatt állt, a francia és angol seregek pedig Várnánál állomásoztak. Poroszország és Ausztria április 20-án szövetségkötéssel erősítette meg semleges pozícióját. A lapok azonban találgattak.

A Pesti Napló június 3-i vezércikke a napóleoni háborúkra visszautalva úgy érvelt, hogy akkoriban Ausztria segítséget nyújtott Oroszországnak, Oroszország pedig 1849-ben osztrákoknak. Egyébként is – írta a szerző – Oroszország nem önzetlen segítséget nyújtott akkor, hiszen minden esély megvolt rá, hogy a forradalom Lengyelországra is átterjed. Ennek fényében azt mondta: ha Poroszország vagy Ausztria Oroszország ellen lépne hadba, a cár napjai meg lesznek számlálva. A cikk vége hangsúlyozza azt az általános nézetet, miszerint a német országok közös érdeke Oroszország visszaszorítása az aldunai területről.

Szintén a porosz-osztrák viszonyt, és ennek keleti vonatkozásait vizsgálta vezércikkében Szilágyi Ferenc a Budapesti Hirlapban június 4-én. Szerinte a két német hatalom áprilisi szövetségkötése döntő befolyással lesz a háború kimenetére, miközben a német ügy szempontjából is jelentős eredmény egy irányba terelni a sok különböző ország érdekeit. Szilágyi a Pesti Napló cikkírójához hasonlóan azt hangsúlyozta, hogy az 1849-i orosz segítség nem önzetlen volt, ráadásul nem volt döntő, csak siettette a magyar szabadságharc végét. Így szerinte Ausztriának nincs kötelezettsége segítséget nyújtani.

Osztrák ultimátum Oroszországnak

Június 9-én a Pesti Napló a Morning Post közlése alapján egy osztrák ultimátumról írt. Eszerint a június 2-án megküldött jegyzék a dunai fejedelemségek azonnali kiürítését követeli – elutasítás esetén pedig kilátásba helyezi, hogy osztrák csapatok vonulnak a nevezett területekre. A Morning Post biztosra vette az elutasítást és Ausztria belépését a háborúba. Június 13-án ezt a hírt Bécsből erősítette meg az értesülés, mely szerint Széchenyi Imre gróf Szentpétervár felé indult, táskájában részletes utasításokkal a pétervári követ számára a jegyzékkel kapcsolatban.

IV. Frigyes Vilmos porosz király

Június 11-én Falk írt az ultimátumról. Szerinte a jegyzék nem ultimátum, inkább csak „ajánlatokat tesz és tanácsokat ad”. Falk szerint ez nem változtat „a dolgok lényegén”, Ausztria csak tovább tisztázta helyzetét: a kérdés eldöntése rajta múlik – ha belép a háborúba, akkor úgy, ha nem lép be, akkor úgy. „Ausztria beleegyezése nélkül sem így, sem amúgy nem történik semmi” – írta. Ferenc József és IV. Frigyes Vilmos találkozója szerinte a porosz és osztrák politika közeledését, Poroszország erősebb támogatását jelzi.

Egészen másról értekezik 13-án a lap ausztriai rovata: „jól értesült körök szerint” a porosz király az osztrák uralkodóban „egy szelídebb bizalmas hangulatot szándékoznék az orosz udvar iránt költeni”. A cikk szerint Poroszország nem szívesen támogatna fegyverrel egy Oroszország elleni „demonstrációt”, ezért igyekszik a két udvar között közbenjárni.

Falk június 15-én egy közember véleményét ismertette, aki szerint végül csak ki kell egyezni az oroszokkal, mivel Anglia barátsága múlandó, Franciaország pedig Napóleon halálának esetén újra visszafordulna a „vörös respublika” eszméjéhez. Falk elismerte, hogy van némi igazság ebben, de szerinte nem kéne összekeverni az ügy különféle stádiumait. Szerinte két Európa van: az orosz, amely túlhatalomra törekszik, és a nem orosz, amelyik ezt a túlhatalmat meg akarja akadályozni –Ausztria érdekei szerint az utóbbi csoportba tartozik. Ha az oroszok előrenyomulását megakadályozták, újabb stádium jön, ahol Ausztria akár szakíthat is a nyugattal. Ha ekkor ők ellenségeskednének Ausztriával, akkor a közvélemény – a „mívelt világ” – Ausztria mellé állna.

18-án az Allgemeine Zeitung után közölte az ultimátum állítólagos tartalmát a lap. A közlés szerint a követelés nem hivatkozik sem a Poroszországgal kötött szövetségre, sem a „közbenjárói” szerepre, csak a császárság érdekeire – ezért aztán kizárja, hogy Oroszország a nyugati hatalmaktól kérjen engedményt a teljesítésért cserébe. Mindezzel együtt a „barátságos, de határozott” hangvételű jegyzék kívánja, hogy olyan nyilatkozatok kíséretében történjen meg a kiürítés határidejének megállapítása, mely alapján fegyverszünet jöhet létre a hadviselő felek között.

„A világ sorsa Ausztria kezében van”

Június 22-én a bécsi kabinet politikájára kívánt rávilágítani a szerkesztőség Eugen Forçade Revue des deux Mondes-ban megjelent írásának zárószavaival. Eszerint az orosz-osztrák szakítás az egyik legnagyobb esemény, ami az elmúlt negyven évben történt Európában. Forçade szerint Oroszország a német hatalmak „elvinek bélyegzett” szövetségét „kizsákmányolva” fojtotta el a forradalmi mozgalmakat. Ausztria így most, mikor szakít az „elvek szövetségével”, csak visszatér a „független és hatalmas államok természetes rendszeréhez”, az érdekek szövetségéhez, mely szerinte nem veszélyezteti az ausztriai politika belső, konzervatív állását. Szerinte Oroszország már régen elárulta a konzervatív ügyet, mikor a görög forradalmárokat támogatta. Ausztria elhatározása azonban világos helyzetet teremtett, mellyel egyszerre bizonyította saját létjogosultságát is: ezt ugyanis az adja, hogy egységes, szilárd államként ellen tud állni Oroszország törekvéseinek. „Ausztria a gondviselés műve” – sommázta véleményét.

Alexander Gorcsakov

Az orosz hadsereg vereségeiről és demoralizáltságáról értekezett Falk Miksa két nappal később. Abból a tényből vezette le az orosz katonák rossz lelkiállapotát, hogy sok tiszt halt meg – tehát valószínűleg csak úgy megy előre az orosz sereg, ha tisztjei az élére állnak. Ennek oka az – írta Falk – hogy korábban lebecsülték az ellenséget, most viszont eltúlozzák az erejét. „Igaz ugyan, hogy az orosznak, főleg az orosz katonának, igen kemény bőre van, hanem hogy […] a szüntelen verés végre még az orrszarvú bőrét is megpuhítja” – írta. Ettől függetlenül leszögezte: bátran harcolnak az oroszok, a közkatonákat pedig tisztelni kell, még ha rossz ügyért is harcolnak.

Döntő pillanatról értekezett a német hatalmak ultimátuma kapcsán június 28-án és 29-én Szilágyi Ferenc a Budapesti Hirlap hasábjain. A főszerkesztő szerint döntő szerepe miatt mindenki Ausztriára figyel jelenleg, és erre büszkék lehetnek a birodalom polgárai. „A világ sorsa Ausztria kezében van” – szögezi le. Szilágyi Eugen Forçade fent említett írására hivatkozva írja: „a bécsi császári kormány eljárása és politikája a keleti ügyben mély belátás, előrenéző bölcsesség és legnemesebb loyalitás bélyegét viseli magán”. A 29-i cikkben a bécsi kongresszus óta eltelt időszak eseményeit számba véve megállapítja, hogy a nyugati hatalmak kezelték rosszul a keleti kérdést, magára hagyva Ausztriát – így a mostani helyzet az ő hibájukból állt elő, Ausztria pedig csak azt képviseli, amit eddig is.

29-én Falk parádés mondatokkal vezeti be levelét: elítélte, hogy valaki az untig használt „nagy események előestéjén állunk” fordulattal kezdjen, majd mégis azzal kezdte. Az aktualitások után ismét rátért Oroszországra: nem érti, mit akar a cár, mikor a „törökkel sem tud boldogulni”. A bécsi levelező szerint mindenki megelégedett volna korábban Oroszország visszaszorításával a Prut mögé – most viszont ennyi már nem elég, és ez a cár politikájának a hibája. Úgy gondolja, hogy napokon belül egyértelműek lesznek Bécs szándékai, és akkor „Ausztria népe meg fog győződni arról, hogy kormányába helyezett bizalma igen alapos volt”. Július elsején ugyanitt folytatta: „Ausztria külpolitikája századok óta nem tündöklött oly fényesen, századok óta nem egyesített magában annyi igazságot, őszinteséget, szilárdságot s férfias öntudatot, mint a jelen keleti krízisben.” Ezt egy hosszas – és nagyrészt jogos – fejtegetés követte arról, hogy miért nem „tömjénezés” ez a kijelentés.

Válaszolnak az oroszok – alkudnának

A Pesti Napló július 5-én közölte egy olasz lap után azt a hét cikkelyt, melyben a Porta és Bécs megegyezett a dunai fejedelemségek közös megszállásáról. Falk 7-én arról írt: a legfelsőbb körökben már ismerik az orosz válasz irányát és meg is tették a megfelelő lépéseket – a publikumot viszont csak később tájékoztatják majd ezekről. A szerző szerint ez rossz a piacoknak, annál jobb lesz viszont majd a kereskedelem tekintetében a dunai fejedelemségek megszállása. Ugyanezen a napon hírt ad a lap arról, hogy az orosz Gorcsakov herceg meghozta a cár válaszát. Erről biztosat nem tudni, de „jól értesült körök” szerint az orosz sereg „Oláhországból kivonuland”, de Moldvában még marad a békealkudozások miatt. Ezzel megnyílik a Duna, Ausztria érdekei megóvásra kerültek, Moldva kiürítésének követelése helyett pedig közvetíthet Bécs – magyarázza a lap.

Július 9-én már biztosabb információ állt rendelkezésre az orosz válaszról. Eszerint az oroszok a Szeret folyó vonaláig vonulnak már most is vissza, s ha Ausztria vagy harmadik hatalom nem vonul be a fejedelemségekbe, be is fejezik ezt a mozgást. Ezt a vonalat tartják megszállva a béketárgyalások alatt. Oroszország tehát hajlik az osztrák jegyzék elfogadására, de csak feltételekkel. A hír folytatása szerint az „irányadó körök” Bécsben viszont hajthatatlannak mutatkoztak, amivel Gorcsakov nem volt elégedett. A lap közölte a német hatalmak ultimátumának zárszavait is, illetve Miklós cár állítólagos álláspontját: eszerint Oláhországot kiüríti, de Moldvát megszállva tartja, amíg biztosítékot kap rá, hogy nem hadviselő fél nyomul be a kiürített területekre.

11-én a Neue Preußische Zeitung alapján közölték az orosz válasz fő pontjait. Ezek: 1) a közös védnökség jóváhagyása a Porta keresztény alattvalói fölött; 2) kiürítik a fejedelemségeket, ha a francia és brit csapatok kivonulnak, az osztrák csapatok pedig nem vonulnak be; 3) a Szeret-vonalat továbbra is megszállják; 4) a béketárgyalások megkezdésére való javaslat. 12-én a lap közölte, hogy aznap, mikor Gorcsakov megérkezett, egy jegyzék indult Bécsből Szentpétervárra, mely közölte, hogy az osztrák csapatok bevonulnak Oláhországba.

Most már mindenki azt ír Oroszországról, amit akar

Ezekben a napokban indult a nagy önkéntes államkölcsön-kampány is. Az osztrák kormány 500 millió forintnyi állampapírt bocsátott ki, amelyből az inflációt akarta szabályozni, illetve a fejedelemségek megszállását akarta finanszírozni. Azért volt rá szükség, mert a bankárok nem szívesen kölcsönöztek Bécsnek; ezzel együtt jó propagandaeszköz volt a népnek a kormányba vetett bizalmát demonstrálni. A hamar „kényszerkölcsönné” önkéntes kölcsönt mind a Budapesti Hirlap, mind a Pesti Napló, különösen Falk és Török is erősen támogatta júliusban és augusztusban. A várt összegnél több folyt be, a pénzeket azonban elnyelték a hadi kiadások, így a várt pozitív gazdasági hatások elmaradtak.

Július 14-én tájékoztatott a lap arról, hogy Gorcsakov 8-án találkozott Ferenc Józseffel, akinek uralkodója levelét nyújtotta át. Eszerint a cár hajlandó többet engedni, mint ami a hivatalos válaszban áll, ha Ausztria ismét felvállalja a közvetítő szerepet. A lap értékelése szerint az orosz engedmények nem sokat érnek, mivel a Szeret-vonalra nem előzékenységből, hanem stratégiai szükségletből vonul vissza a „baleredményű hadjárat” után az orosz sereg. A szerző úgy gondolta, hogy Bécs erre az arcátlan válaszra csak hadüzenettel reagálhat. 16-án a Pesti Napló közölte a Porta és Bécs között kötött megegyezést a dunai fejedelemségek megszállásáról, 18-án pedig az áprilisban kötött osztrák-porosz szövetség szövegét.

Nincsen hatalom egész Európában, mely iránt annyi tekintettel lettek volna, melynek – annyit elnéztek volna, mint az orosznak” – írta július 23-án Falk. Szerinte nem csak Oroszország érdekeit, de becsületét is figyelembe vették a német hatalmak. Falk ismét rámutatott, hogy Szentpétervár szavakban konzervatív, azonban ha érdeke úgy kívánja, gond nélkül finanszíroz forradalmi mozgalmakat. Falk szerint Európa megelégelte ezt: ítéletet már mondott, s most végre is hajtja azt. „A beteg életművezet kilöki magából a kóranyagot” – sommázta véleményét.

Bomarsund ostroma

A Pesti Napló augusztus 5-én a lap elejére emelt sürgönyben közölte, hogy augusztus elsején az orosz csapatok kivonultak Bukarestből, illetve hogy július 28-án a nyugati hatalmak elfoglalták Bomarsundot az északi tengeren. Ugyanebben a számban Falk ismét arról írt, hogy Oroszország visszavonulása nem szívesség, hanem szükségszerűség, bármennyire is igyekszik Szentpétervár a hadmozdulatot az előbbinek beállítani. Figyelmeztet: most már itt az ideje, hogy a nyugatiak is lépjenek, mivel a halogatás és a hosszas tervezgetés hasznos, de az ellenségnek kétszeresen hasznára válik. „A jó urak mindig csak Ausztriát szeretnék előretolni, ők magok pedig mit sem tesznek” – kritizált Falk. Végül leszögezi: Ausztria megtette a maga dolgát.

„Oly siker, milyet csak ritkán ünnepel egy statusférfiu”

A következő hetekben nem sok hír érkezett a keleti frontról. Augusztus 19-én „A keleti ügy és az uj helyzet” címmel írt vezércikket Szilágyi Ferenc a Budapesti Hirlapba. Szilágyi hangsúlyozta, hogy Ausztria a kezdetektől fogva a békés megoldásra törekedett. Szerinte leginkább az orosz politika telhetetlensége és foglalási vágya állította elő azt a helyzetet, mely egész Európát egységbe kovácsolta maga ellen. Az oroszok kivonulása azonban nem változtatja meg a bécsi kormány hozzáállását – továbbra is a békéért fog dolgozni, lehetőleg békés eszközökkel.

Augusztus 24-én érkezett a rövid híradás, miszerint 21-én az osztrák sereg átkelt a határon és Bukarest felé nyomul, legalábbis a parancs megérkezett rá. A lap végén bővebben írtak róla: Macchio Szebenből, Burlo Brassóból vonul be, a hadműveletek vezetője Coronini gróf – részletezték a hadműveleti terveket is. Külön érdekesség, hogy ezt az értesülést a lap már délelőtt egy rendkívüli mellékletben közölte a fővárosi olvasókkal. 25-én Falk arról írt, hogy miközben Ausztria teljesíti vállalt ígéreteit, a nyugati hatalmak még mindig nem léptek szinte semmit, pedig hónapok óta hadban állnak Oroszországgal és a német hatalmaktól várják az első lépést. „Tegyenek már ezek egyszer valami eldöntő lépést, ne követeljék, hogy helyettük más szedje ki a parázsból a gesztenyét, és akkor meg fogjuk látni, mittévő leend Ausztria” – írta.

A dunai fejedelemségeknek a cs. k. hadsereg által f. hó 20-án megkezdett megszállása oly siker, milyet csak ritkán ünnepel egy statusférfiu” – értékelt 26-án a Budapesti Hirlapban Kecskeméthy Aurél. Szerinte sikerült egy ágyúlövés nélkül helyrehozni Ausztria kisiklott keleti politikáját és „fénysugárban állítani elő hatalmunkat népek előtt, melyek már-már elfeledtenek a homályban”. Kecskeméthy szerint világtörténelmi viszonylatban is egyedülállóan fényes győzelem ez – ugyanakkor csak első lépés, mellyel a küzdelemre készülő Ausztria a legbiztosabb állásba tette magát. A szerző szerint azonban nem kell háborúra készülni Európában: Ausztria semleges, a nyugati hatalmak pedig Ázsiában fognak támadni, ahová el kell majd vezényelni a dunai hadsereg egy jelentős részét.

Omer pasa Robert Fenton képén

27-én híradás érkezik arról, hogy 23-án Omer pasa serege „ünnepélyes fogadtatás, örömriadás, és virágzápor közepette” bevonult Bukarestbe. Falk ebben a számban felidézte, hogy Miklós cár proklamációja szerint „a dunai fejedelemségeket Oroszország régi szövetségese szállja meg”. „Az orosz diplomátiának egy év óta már ismételve azon szerencsétlensége van, hogy folyvást másokat vél elámítani, míg mindig csak önmagát ámítja” – kommentált a bécsi levelező strucchoz hasonlítva az orosz politikát, miközben a poroszok felé is tett egy – passzivitásukat felrovó – oldalvágást. 30-án is kitért a poroszokra: szeretné remélni, hogy az az elterjedt vélemény, miszerint a poroszok inkább mennének Oroszországgal Ausztriával szemben, mint fordítva, nem igaz. „Régen nem volt korszak, melyben Ausztria külpolitikája oly fényesen állott a világ színe előtt, mint most” – összegezte az elmúlt hónapok eseményeit Falk.

Augusztus 31-én Szilágyi Ferenc úgy érezte, hogy a Budapesti Hirlap hasábjain meg kell védenie Ausztriát a szerinte jogtalan támadásoktól. A „kétkedők és roszakaratúak” szerint Ausztria eljárása késedelmes és lassú volt. Szerinte elég csak az 1853-as helyezetet az 1854-essel összevetni ahhoz, hogy ez az állítás hamisnak bizonyuljon. Szilágyi elismétli az osztrák politika dicsőítésére használt paneleket: a lojális kormány az európai békét szem előtt tartva cselekedett, s végül határozott, a birodalom érdekeit szem előtt tartó fellépésével a fejedelemségek kiürítésére kényszerítette az oroszokat.

Oroszország csak foglal, foglal, foglal

Szeptember 10-én Szilágyi Oroszországról értekezett a Budapesti Hirlapban. Szerinte az orosz külpolitika célja már évtizedek óta Konstantinápoly elfoglalása. Ebből fakad, hogy az elmúlt másfél évszázadban agresszív, hódító politikát folytattak az oroszok – a főszerkesztő tételesen fel is sorolja a 150 év alatt elszakított területeket. Az utóbbi időben azonban – írja – fontosabb módszere lett az oroszoknak a gyengébb szomszédok belügyeinek befolyásolása, s ez a politika a keleti válság fő oka. A cikk 12-i folytatásában Szilágyi a békefeltételeknek szánt, nyugati hatalmak és Ausztria által kidolgozott négy pontról írt, melynek ereje a nevezett hatalmak egyetértésében rejlik.

Szeptember 10-én egy névtelen cikkben feltehetően a főszerkesztő, Török János is elmondta véleményét a Pesti Naplóban: „Azon férfias szilárdság, melylyel Ausztria Oroszország irányában nemcsak saját népei, de egész Közép-Európa érdekében fellépett (…) Közép-Európa politikai függetlenségének s ezzel a valódi europai egyensúlynak, s a népek valódi szabadságának alapját fogja megvetni s áthághatatlan falakat huzni az önkényuralom dermesztő, és a forradalom pusztító ragálya ellen”. A szerző a cikk további részében azt a „bizalomszavazatot” dicsőíti, melyet az állampapírok megvásárlásával biztosítottak a birodalom népei – s különösképpen a magyarok – a kormány külpolitikájának.

*

Az 1854-es év elején, Urházy útja alatt már megfigyelhettük, hogy a magyar lapok a bécsi politika változásának függvényében egyre szabadabban kezdték el leírni véleményüket Oroszországról. Török 1853 végén még arra panaszkodott, hogy erős cenzúra alá esnek az Oroszországgal kapcsolatos negatív hírek és utánközlések – 1854 közepére viszont egészen egyértelmű a magyar publicisták álláspontja.

Eszerint az európai háború oka egyértelműen az agresszív orosz külpolitika, mely a Török Birodalom felosztására és Konstantinápoly elfoglalására törekszik. Nagy egyetértés fogadta egy francia publicista cikkét, melyben azt fejtette ki, hogy Oroszország valójában csak névleg konzervatív hatalom, hiszen a bécsi kongresszus óta eltelt évtizedekben gátlástalanul használta ki a forradalmi törekvéseket, ha érdeke úgy kívánta. Falk egyenesen „kóranyagnak” nevezi Oroszországot, melyet Európa teste kilökni készül magából.

Mindezzel együtt azonban nem ájulnak el a szerzők a nyugati hatalmak fellépésétől sem, amelyet nem annyira erkölcsi – ez Ausztria sajátja a szemükben –, hanem gazdasági szempontból világítanak meg, kihangsúlyozva Anglia anyagi érdekeit a térségben. Az egységes vélemény szerint igazságtalanul sürgetik a nyugati hatalmak Ausztriát a gyors cselekvésre, miközben maguk semmit sem tesznek, s őket közvetlenül nem fenyegeti az orosz hadsereg, mint Ausztriát. Poroszország politikájával kapcsolatban kifejezetten kritikusak a lapok.

A változó Oroszország-kép párhuzamaként hamarosan kikristályosodott a magyar lapok közös narratívája a semleges Ausztria szerepéről is. A pártatlan, illetve a császár közlése szerint érdekkövető osztrák külpolitika lépéseit egyedüli döntő tényezőnek tartják az újságírók a keleti kérdés rendezésében. Hosszasan érvelnek amellett, hogy Ausztria nem tartozik semmivel Oroszországnak 1849-ért, mivel az nem önzetlen lépés volt a cártól – ráadásul inkább behajtott tartozásról lehet beszélni ennek kapcsán, mivel Ausztria mentette meg az oroszokat a napóleoni háborúk idején. Kritikát nem kap az osztrák politika, a Ferenc József által kért államkölcsön megadását mindkét lap publicistái hosszas cikkekben támogatják, kiemelve annak mind gazdasági, mind politikai előnyeit.

Ezen viszonyok között tehát teljes támogatásra talál az osztrák ultimátum: a cárral való nyílt szakítást hatalmas sikerként ünneplik a szerzők, kihangsúlyozva, hogy az osztrák külpolitika visszaszerezte régi fényét, becsületét. Kiemelik: az ország továbbra is semleges, egy ágyúlövés nélkül elrendezte a háborúnak azon részét, mely konkrétan az ő érdekeiket fenyegette, s továbbra is közremunkál a teljes béke megteremtésében – végszükség esetén akár fegyverrel is a „civilizáció” oldalán.

*

A cikksorozat Pintér Bence 2015-ben, a Krími háború a magyar sajtó tükrében címmel az ELTE BTK Történelmi Intézete számára készült mesterszakos szakdolgozatának szerkesztett változata. A sorozat korábbi részei egyben itt érhetőek el.

A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/19836