Az első magyar haditudósító?

„Ha a levelező ép a helyszínre nem siet” – Egy magyar riporter kalandjai a keleti fronton

2016. január 11. 14:18

Tombol a később kríminek keresztelt háború a balkáni fronton, olyan közel, hogy még egy magyar lap is tudósítót küld. És hogy mit csinál a magyar haditudósító, miközben angol kollégáira a frontvonalban záporoznak az ágyúgolyók? Természetesen belpolitikai tárgyú dolgozatot ír a válság kapcsán arról, hogy az osztrákoknak ki kéne egyeznie a magyarokkal.

Sorozatunk előző részében azt vizsgáltuk, hogyan látták a feléledő magyar napisajtó szerkesztői a krími válság kezdeti szakaszát Budapestről. 1853 folyamatosan alakuló, képlékeny világpolitikai helyzetében mindenki esélyesnek tartotta az Oszmán Birodalom felbomlását, és egy ideig abban is biztos volt mindenki hogy nem lesz háború, vagy ha lesz is, akkor csak egy újabb orosz-török konfliktus borzolja majd a kedélyeket. Ennek megfelelően az oroszok meg i szállták a román fejedelemségeket, de ez a lépés nem volt korábban sem példa nélküli.

1853 végére viszont egyre valószínűbbé vált, hogy a dunai fronton vetélkedő Oroszország és az Oszmán Birodalom mellé más hatalmak is felsorakoznak a konfliktusban. Mivel a harcok ennyire közel folytak az osztrák birodalom déli határához, az is felmerült hamarosan a budapesti szerkesztőségekben, hogy érdemes lenne a hadszíntérre küldeni egy állandó levelezőt. A következőkben Urházy György útját követve azt is felvázoljuk, hogyan lazult Pesten az Oroszország megítélésével kapcsolatos cenzúra 1853 és 1854 fordulóján.

*

A Pesti Napló értékének emelésére még egy tervem van; s ez, egy levelező küldése a háború helyszínére, természetesen a török táborba” – írta 1853. november 14-én Török János Falk Miksának, akitől azt kérte, járjon közben az udvarnál egy ajánlólevélért a török követtől. Török ezzel a lépéssel lényegében megelőlegezte a nyugati sajtó egyik fontos, krími háború során megjelenő újdonságát: a saját háborús tudósító kiküldését. Mellékesen pedig a „természetesen” kitétellel külpolitikai szimpátiáját is elárulta. Nomen est omen!

A történelem folyamán mindig is léteztek „háborús tudósítók”, akik ilyen-olyan formában beszámoltak egy-egy háború eseményeiről – gondolhatunk akár Thuküdidészre is. A háborút megelőző sajtóból sem hiányzott teljesen ez a fajta tartalom, viszont jellemzően diplomaták, vagy tisztek írták a leveleket, melyek – szerzőik személyéből adódóan – ki voltak téve a cenzúrának. A gőzhajók megjelenése, illetve az egyre kiterjedtebb távíróhálózat azonban lehetővé tette, hogy a lapok egy saját tudósítóval dolgozzanak a helyszínen, aki első kézből írhat a háborúról – megkötések nélkül.

A Times 1854-ben William Howard Russellt küldte először a máltai flottához, majd később a krími frontra. Russell és a hozzá csatlakozó tudósítók híradásai, James Robertson és Robert Fenton fotográfiái – a hadvezetés tiltakozása ellenére – gyakorlatilag elhozták a háború szörnyűségeit a brit újságolvasók reggelizőasztalára. Mint azt korábban részleteztük, a hadsereg viszontagságairól szóló tudósítások közfelháborodáshoz és végül az angol kormány bukásához vezettek.

Pesten eközben még a tényközlést is akadályozza a bújtatott cenzúra

Pesten nem aratott ilyen fényes győzelmeket a sajtószabadság. „Értesítem megnyugtatása végett, hogy azon változtatások, melyeket időnként czikkeiben tapasztal, nem tőlem származnak, hanem a rendőri revisiótul, miután különös kérelmemre és a nagyobb kellemetlenségek kikerülésére praeventiv censurám van. Nincs fogalma bajaimról az itteni túlságos félénkségről a bécsi sajtóállapothoz képest” – írta Török Falknak 1853. december 28-án. Török Kecskeméthy Aurélnak is panaszkodott 1854. január 25-i levelében. Ebben részletezi, hogy az előzetes cenzúra miatt két tűz közé került a lap: a cenzor nem a sajtótörvény vonatkozásaiban vizsgálja a cikkeket, hanem igyekszik „saját gondolkodásmódját a lap szellemébe beoltani”. 

Karikatúra a Kalafatot ostromló oroszokról (Charles Vernier, Wikipedia)

Török kiemelt problémaként említi, hogy Oroszországgal kapcsolatban nem csak a külföldi lapok, de a bécsi lapok közléseit sem engedi megjelenni a cenzor – miközben a bécsi lapokat olvasták Magyarországon is. Török szerint ha csak a tényeket közlik, abból is szükségszerűen kiviláglik Oroszország valódi célja, s az, hogy ezek a célok veszélyt jelentenek a civilizációra. Török arra kérte Kecskeméthyt, hogy járjon közbe az ügyben, hogy a bécsi szabályok legyenek érvényesek Pesten is.

Ebben a környezetben szinte csoda, hogy a kiküldetésre egyáltalán sor kerülhetett – s csak úgy kerülhetett sor, hogy Török megígérte a titkosrendőrséget irányító Kempennek: a tudósító leveleit bemutatja a kormányzóságnak. A kiküldött tudósító, Urházy György 1823-ban született Tokajban. Újságíróként az Erdélyi Hiradónál dolgozott, majd részt vett a szabadságharcban. 1850-től a Pesti Napló szerkesztőjeként főleg külföldi témákkal foglalkozott, 1853-ban könyvet jelentetett meg III. Napóleonról, kiküldetése után pedig Keleti képek címen keleti útjáról. „Nyílt fő, tiszta jellem, nagy nyelvész” – jellemezte Török Falknak írt levelében november 21-én.

Urházy 1853. november 23-án kapta meg útlevelét, majd 1854. január 9-én indult el Budapestről. Erről a Pesti Napló január 12-én közölt rövidhírt. Zimonyba január 19-én érkezett, a késéssel felkeltve a helyi határrendőrség biztosának gyanakvását. A késés mögött romantikus ügy lehetett, melynek érintettjét nem akarta felfedni Urházy – ezzel viszont magára vonta a biztos figyelmét, aki kémekkel figyeltette meg. Január 20-án érkezett Belgrádba, ahonnan 44 keleti levele közül az elsőt még aznap megírta. Ez a levél február 2-án került a lapba.

Ausztria a pragmatikus birodalmi külpolitika útján

1854 elején a Pesti Napló szinte teljesen ugyanolyan, mint egy évvel korábban, a konfliktus kezdetén volt. A keleti kérdés és a hadi mozgalmak kiemelt szerepet kaptak lapban, még úgy is, hogy mint láttuk, Török keze sok tekintetben meg volt kötve. A szinopei török flotta megsemmisítése, Palmerston kilépése az angol kormányból és a szövetséges flotta mozgásai kapták a legnagyobb figyelmet, miközben az újságírók egy emberként védték az osztrák kormányzat semleges pozícióját.

Falk december hetedikén így fogalmazott a keleti háborúval kapcsolatban: „rendesen nem azok a világrázó események, amelyek nagy zajjal s bizonyos fontoskodással lépnek fel, hanem éppen azok, melyeknek csirája parányinak s egészen jelentéktelennek látszik”. A bécsi levelező szerint Ausztria fenntartja semlegességi politikáját amíg lehet, s ha végképp mozdulni kell, akkor a birodalom érdekeit szem előtt tartva fog mozdulni. „Teljes bizalommal tekintünk azon férfiakra, kik álladalmunk élén állanak” – összegezte álláspontját. December 25-én visszatért a témára: Ausztriát az elvei Oroszország felé vezérelnék, balkáni érdekei azonban Oroszország ellen szólnak – így a semlegesség a „természet parancsa”. Ebben a cikkben taglalt egy másik aktuális kérdést: a háborúpárti Palmerston kilépését az angol kabinetből. Szerinte ez a lépés gyengíteni fogja a szövetségesek közös fellépését.

Újdonság a lapban, hogy vasárnaponként hírösszefoglalót közöl „Heti tájékoztatás” címmel, áttekintve a hét eseményeit. Ezzel mintegy megelőlegezi a Vasárnapi Ujság testvérlapját, a Politikai Ujdonságokat. Január 15-én ebben a rovatban írt arról a lap, hogy a nyugati hatalmak éppenséggel nem úgy tűnnek, mint akik háborút akarnának kezdeni, ezért nem érthető, hogy Ausztriának miért kéne hozzájuk csatlakozni. A szerző szerint Ausztria érdeke a semlegesség addig, amíg a két egymást gyengítő fél közül valamelyiket nem lesz érdeke megsegíteni.

Figyeltetik a magyar haditudósítót

Mint említettük, Urházy György első levele február 2-án jelent meg a lapban. A római számokkal sorszámozott levelek nem sorrendben kerültek a lapba – a szerkesztői megjegyzés szerint azért, mert Urházy több levele érkezik egyszerre, így a napi események szerint válogatnak belőlük. Nyilván ez is szerepet játszott, másrészt viszont mint tudjuk, Török köteles volt bemutatni a leveleket a kormányzóságnak. Az első levelet Nándorfehérvár pátoszos leírásával, a magyarság ide fűződő emlékeinek megidézésével kezdte Urházy, majd rátért a közös orosz-török véduralom alatt élő Szerbia keleti kérdésben mutatott politikájára. Ez szerinte az államérdek szerint a semlegesség, ettől egy párt sem tér el.

Urházy György

Az Angyal által elsőként ismertetett levél érdekes módon nem jelent meg az újságban: ebben Urházy szerinte a szerb pártokról értekezett. A levél mindenesetre tetszett a kormányzóságnak, annak ellenére, hogy megállapította: az osztrák befolyás nem versenyezhet az orosszal Szerbiában. Urházy megjegyzést tett arra, hogy nem ért egyet a kormány politikájával Szerbia irányában, ezt azonban csak akkor fejti ki, ha van rá igény a kormány részéről. Buol külügyminisztert érdekelte volna a dolog, de utasítást nem akart rá adni, így egyelőre elmaradt a haditudósító nézeteinek kifejtése. Kempen, aki Buol és Török között közvetített, meghagyta a zimonyi határőrségnek, hogy figyeltessék Urházyt.

Urházy nándorfehérvári, majd szendrői levelei február folyamán változó rendszerességgel jelentek meg a lapban, főleg a szultán által kiadott, Szerbia jogait megerősítő rendeletről és a szerb viszonyokról, ezen belül is a szerb nemzeti fejlődésről, polgárosodásról szóltak. Nyolcadik levelében összegezte Szerbia állását Oroszországgal kapcsolatban: „Szerbia köznépe, papsága, katonaságának és kormányának egy része minden jót csupán Oroszországtól vár; egy rész pedig, melyet szerb nemzeti pártnak mondhatunk, mely sem a törvényes urat eltaszítani, sem a védurat megbántani nem akarja, nyugtalanul tekint az európai hatalmak felé – aggódva, hogy azok vajjon mit akarhatnak!” – írja február 9-én.

Vidin „sem Pétervárad, sem Komárom”, de tele van tudósítókkal

Eközben Európát továbbra is az a kérdés izgatta, hogy béke lesz-e, vagy háború. A február 19-i „Heti tájékoztató” szerint Oroszország tengeri nagyhatalom akar lenni, a szorosok elfoglalása tehát szinte szükségszerű lépés volt. A szerző úgy gondolja, hogy a konfliktus elején az oroszok okkal bizakodtak, hogy a megfelelő pillanatot választották a kérdés rendezésére – az európai népek közvéleménye azonban ellene fordult. Napóleon béketárgyalásokat ajánló januári levele kapcsán azt a véleményt fejtette ki, hogy ez kétélű fegyver, s valójában csak döntő elhatározásra – egyértelmű hadüzenetre – akarja késztetni a cárt. Ugyanebben a számban Urházy Szendrőről írt levélben mentegetőzött késedelmes utazása miatt: írása szerint Szerbián nem olyan könnyű átutazni a harctér felé.

Március 8-ig nem is hallunk újra Urházy felől, aki ekkor egy február 19-re keltezett levélben már Vidinből írt: ez alapján február 9-én indult útnak, majd kilenc napi utazás után érkezett a városba. Vidinnel átellenben, a Duna másik partján feküdt Kalafat városa, melyet a törökök még előző ősszel foglaltak el, s most az orosz hadsereg közeledett felé – a magyar tudósító mostantól ténylegesen „hadi” tudósítónak számított. A 10-én megjelent levelében nem éppen bevehetetlen erődként festi le Vidint: „sem Pétervárad, sem Komárom” – írja, rámutatva, hogy a faépületet egy-egy bombalövés könnyen felgyújthatja. Ebben a levélben beszámol a Sami pasánál tett látogatásáról is, leírva a helyi török vezetőt.

Urházy hamar felkeltette maga iránt a helyi osztrák alkonzul, August Lenk von Wolfsberg figyelmét, akinek nem tetszett, hogy a magyar tudósító emigránsokkal találkozik. Angyal szerint az sem tetszhetett neki, hogy Vidinbe James Cook Richmonddal, az „osztrákellenes” Daily News amerikai származású tudósítójával érkezett. Hadi tudósítók és nyugati katonák egész kompániájába keveredett Urházy Vidinben. Richmond mellett a Daily News másik levelezője a később Amerikában nagyobb karriert befutó újságíró, Edward Lawrence Godkin, aki írt egy hosszabb kötetet korábban Magyarországról. Aztán ott volt a Morning Chronicle tudósítója, Maxwell tüzérkapitány, illetve Joseph Archer Crowe, az Illustrated London News levelezője és rajzolója. A társasághoz tartozott még több angol és francia katonatiszt: Urházy szerint gyakran töltötték együtt az időt. Crowe és Godkin egyébként a krími kampányt is végigtudósította később.

Angol-francia hadüzenet: „A kezdetnek végén s a végnek kezdetén állunk”

Urházy március 11-én megjelent, 14. levelében arról tudósított, hogy az oroszok nem Vidin és így Szerbia felé, hanem a Duna alsó folyása mentén terveznek támadni. Jelentős oka volt ennek az osztrák császár kinyilvánított semlegessége, illetve az általa délen mozgósított csapatok jelenléte. A semlegességről írt a Heti tájékoztató 12-én, rendkívül lelkesen fejtegetve, hogy mit jelenthet az, hogy a császár a konfliktusban csak „népei érdekét” fogja követni, tehát jelenleg a semlegességet. A szerző szerint Közép-Európa lesz a mérleg nyelve a konfliktusban. Ez a császári kijelentés inspirált egy háromrészes sorozatot „A népek érdekei” címmel – aláírás nélkül, de leginkább Törökre emlékeztető modorban. Ez a sorozat (március 22., 25. és április 1.) azt taglalja, hogy a császár a keleti ügyben leginkább a magyarokra támaszkodhatna.

Kalafat erődítései (Wikipedia)

A keleti ügy eközben a tárca- és a tudományos rovatot is elfoglalta: még decemberben Jókai közölt írást a pruthi csatáról, március 11-én pedig Csengery Antal kezdett egy sorozatba „A keleti ügy és kelet polgárosítása” címen. Szerinte ugyan most „főleg európai érdekek döntetnek el keleten”, de a háború erős hatással lesz a kelet népeire is. Március 20-án mintha csak megérezte volna, erről tudósított Urházy levele is. Szerinte Törökországban most szabadabb a közvélemény, mint korábban: „az európaiak fölserkentették a törökök szunyadozó eszméletét”. Ebben az értelemben a háború „eső a török nemzet száradni kezdett életfájának gyökereire”, életet hoz a halottnak kikiáltott államba. Urházy következő levelei (16-19. levelek a március 19-23. közti időszakban) a Kalafat körüli – különösebb jelentőséggel nem bíró – csetepatékról tudósítottak.

Eközben a nyugati hatalmak március 27-én kelt formális hadüzenetével valóban megindult az európai háború. „Változások küszöbén állunk” – írta Szilágyi Ferenc a Budapesti Hirlap hasábjain március 29-én. Véleménye szerint minden szem a német hatalmakra szegeződik, akik a rájuk bízott „nagy kötelességet a civilisatio, a műveltség és emberiség érdekében” fogják teljesíteni. Ennek záloga pedig a bécsi udvar „loyalis, rendet és törvényt tisztelő” politikája, mely a nyugati hatalmakkal ért egyet.

A kezdetnek végén s a végnek kezdetén állunk” – tudósított mindeközben a békejóslatok mellett sokáig kitartó Falk Miksa Bécsből március 31-én. Szerinte a hivatalos orosz közlöny véleményével szemben nem azért gyűlölik Európában Oroszországot, mert „független, erős és gazdag”, hanem azért, mert visszaél a hatalmával. Egyben kimondta, hogy nem Európa, hanem Oroszország a felelős a háborúért és az elesettekért.

Április 2-án a „Heti tájékoztató” az időközben széles körben publikált titkos orosz-angol diplomáciai levelezés kapcsán elmondta: Ausztria közvetítőként lépett fel, amíg úgy tűnt, hogy Oroszország valóban nem hódítási szándékkal nyomult be a dunai fejedelemségekbe. Az új fejlemények azonban azt mutatják, hogy az orosz politika Ausztria érdekeit fenyegeti.

Urházy tudósítás helyett osztrák-magyar kiegyezést sürgető dolgozatot ír

Urházy 21. levelében a vidini temetőt és a kórházat vette szemügyre: ez utóbbit igen jól ellátottnak, tisztának találta. A 24. levél tudósított arról, hogy a török előrenyomulás Kalafatnál az időjárás miatt elmaradt. A 25., 26., 27. és 28. levelében a tudósító a török hadsereghez érkező erősítésekről, kisebb csetepatékról és Iskander bégről tudósított részletesebben. A 28. levél értesítette az olvasókat, hogy a nyugati tudósítók egy jó része a török középhadhoz csatlakozott. Urházy is elhagyta ekkor Vidint. Március 29-én még egy levelet keltez innen, a huszonkilencediket, melyben Kalafat környékéről ad részletesebb leírást. Március 30-i beszámolója már Vidintől északnyugatra íródott, ahol Murad századossal megtekintette a török csapatok egy részét.

Urházy György útjáról írt könyvének nyitólapja

Érdekesebb olvasmányt nyújt azonban az ugyanebben az időszakban Török Jánossal folytatott, politikai tárgyú levelezése és az azt követő hosszabb memorandum, melyet Angyal Dávid ismertetett. Ezekben az iratokban azokat a terveket részletezte, melyeket Urházy korábban a hatóságoknak is vázolni kívánt. Az április 2-án és 4-én kelt levelek lényege, hogy ha Ausztria meg akarja tartani befolyását keleten akkor nem szabad semlegesnek maradnia a háborúban, hanem a nyugatiakkal kell szövetséget kötnie. Az április 14-én kelt memorandumban részletesen is kifejtette elveit.

Szerinte Ausztria hibázott a XVIII. században, hogy nem szorította vissza jobban a törököket, hiszen a magyar korona jogán igényt nyújthatott volna be a középkori magyar melléktartományokra. Szerinte az osztrák politika elősegítette az oroszok befolyásának erősödését: elképzelése szerint az oroszok azért segítettek a forradalom leverésében, mert az akár önálló, akár Ausztriával közösen létező Magyarországban keleti ambícióik akadályát látták. A szerző ezután sorra vette a környező országokat, szavai pedig mintha jóslatok lennének, például: Szerbia szerinte úgy gondolja, szembeszállhat Ausztriával, a románok pedig egy nagy császárságot akarnak létrehozni Erdély bekebelezésével.

Összegezve kimondja: Oroszország ellensége Ausztriának keleten, így háborúba kell lépni velük, szövetségben a nyugati országokkal – akik a pénzügyi támogatást is biztosíthatnák. Katona viszont csak akkor lesz elég – s itt Urházy rátért a lényegre –, ha a császár a magyar alkotmány visszaállításával és amnesztiával fellelkesítené és maga mellé állítaná a magyarokat. Török megküldte ezeket a javaslatokat az udvarnak, Urházy pedig áprilisban Orsován állomásozva várt cserébe legalább egy jó ajánlólevelet Vidinbe.

A magyar lapok már támadhatják az oroszokat, Urházy pedig hazatér

Április 30-án Szilágyi Ferenc arról értekezett a Budapesti Hirlap hasábjain, hogy Oroszország terve a Porta „összedöntésére” és a török birodalom végleges felszámolására immár egyértelmű bizonyítékokat nyert. Szerinte Törökország ebből jól már nem jöhet ki: államisága, de legalábbis függetlensége örökre elveszett. Külön kiemelte, hogy a törvény előtti egyenlőség európai eszméjének bevezetése teljesen aláássa a birodalom alapját képező iszlámot.

A cikk második felében, május 2-án elmondta: egyelőre még csak a „bonyolódás kezdetén” vagyunk, még nincs meg minden érintett hatalom kijelölt szerepe a konfliktusban. Külön említette a szerinte Oroszország felé hajló USA-t, mint olyan hatalmat, melynek belépése komolyan befolyásolhatja a hadi eseményeket. Szerinte fontos kérdés, hogy „a föld egyik legszebb része” kikerüljön a „bárdolatlan nép”, tehát a törökök birtokából, de ehhez nem szükséges Oroszországot támogatni.

Urházy közben hiába várt ajánlólevélre Orsován. Május 3-án ennek hiányában is visszatért a bulgáriai városba, onnan azonban másnap Lenk von Wolfsberg ismét kiutasította. Ez alatt az egy nap alatt azonban Urházy sürgönyben értesítette lapját a Krajova felé történt török előrenyomulásról – ez május hatodikán meg is jelent –, majd több levelet is küldött. 38. és 39. tudósítása származik ezekről a napokból. Mindkettő érdekes: az elsőben egy török egység gyakorlatát bemutatva Urházy elbeszélget a csapatot vezénylő tiszttel, aki szerint a török hadsereg jó tisztek vezetésével kiváló haderő lehet.

A másodikban arról ír, hogy Krajova megszállása mégsem olyan biztos tény. „Látja ön, még itt Vidinben sem lehet az ember tisztában a harczeseményeket illetőleg, ha a levelező ép a helyszínre nem siet. Párszor ezt ugyan az angolok megtevék; egyszer azonban a kozákok őket majdnem elcsípték” – írta Urházy, felfedve, hogy ő maga azért nem volt olyan rámenős riporter, mint angol kollégái.

Vidini megjelenése és kiutasítása után Urházy visszatért Orsovára, ahol 12 napig betegen feküdt. Május 19. és 28. között még öt levele jelent meg, ezek főleg Bulgária és Szerbia hangulatáról szóltak. A 44. levél alján lábjegyzetben közölte Török, hogy Urházy György „magán viszonyai miatt” visszatérni kényszerül Magyarországra. Urházy 23-án indult el Budapestre, memoranduma hatástalan maradt.

Annyit azonban elért, hogy a hatóság elkönyvelte: „végletes magyarságukkal” a konzervatívok malmára hajtja a vizet Urházy és Török, így érdemes lesz a Pesti Naplóra kettőzött erővel odafigyelni. Urházy keleti útjának másik folyománya az élményeiből írt könyv volt. A Keleti képek még abban az évben megjelent és első sorban nem a háború politikai oldalát, hanem a bejárt balkáni terület népeinek szokásait, illetve a török hadsereget vizsgálja – jól illeszkedve ezzel a háború kapcsán megjelent ismeretterjesztő kiadványok sorába, melyeket később részletezünk. A kötet itt elérhető online.

Háborús tudósító volt-e Urházy?

A szakirodalom egyetért abban, hogy a háborús tudósítás, mint műfaj a krími háború során jelent meg. A két angol úttörő, John William Russell a Times-tól, illetve az Urházy által is ismert Edward Lawrence Godkin tudósításai komoly politikai hatásokkal jártak az Egyesült Királyságban. Russell a csatajelenetek megfestésében jeleskedett, Godkin pedig az „emberi tényező” megtalálásában, a katonák helyzetének leírásában – eközben viszont nyilvánvalóan szubjektív képet rajzoltak a konfliktusról.

Urházy György tudósításai nehezen összehasonlíthatóak a két brit újságíró cikkeivel. Egyrészről Vidin körzetében valódi, nagy hadmozdulatok nem folytak, de Urházy leveleiből kitűnik, hogy a kisebb harcokat sem közvetlenül a harcvonalban követte – mint Russell – hanem a Vidinbe érkező híreket foglalta össze. Közelebb áll talán hozzá Godkin megközelítése, de ebben az esetben sem beszélhetünk arról, hogy kifejezetten eredeti, átérezhető módon tudósított volna a katonák helyzetéről.

A tudósítók is így pihentek Kalafatban (Wikipedia)

Megállapításunk szerint tehát Urházy György még nem a klasszikus értelemben vett „hadi tudósító” – inkább nevezhetjük a háború közvetlen közelébe kihelyezett levelezőnek. Hogy valódi tudósításokat adhasson, szüksége lett volna arra, hogy a valódi akció közelébe kerüljön, ez azonban a fent részletezett okok, így az osztrák diplomaták ellenszenve, illetve talán a tudósító személyes tulajdonságai miatt nem sikerült.

Szorosan nem tartozik a tárgyhoz, de itt kell megemlítenünk a krími háború másik magyar, de nem magyar laphoz tartozó hadi tudósítóját, aki talán inkább képviselte a hadi tudósítók „szerencsétlen törzsét”, mint Urházy. Szathmáry Pap Károly udvari festő, fényképész 1854 áprilisától kezdve egy éven át fényképezett, megelőzve ezzel brit kollégáit is. Ráadásul ő volt az egyetlen, aki kapcsolatait kihasználva a front mindkét oldalán készített fotókat – nem ijedve meg akkor sem, ha éppen veszélyes zónába került. A fényképekből készült albumát 1855-ben, a párizsi világkiállításon mutatták be, de nem maradt fenn belőle egy példány sem.

Urházyt két dolog is jobban lekötötte, mint hogy akár életét kockáztatva is az első vonalból tudósítson: egyrészről az osztrák keleti politikáról szóló, erősen magyar érzelmű, így belpolitikai töltetű memorandum elkészítése; másrészt pedig a később elkészült úti napló összeállítása. A könyv részletgazdag képet ad Szerbia és Bulgária népeiről és a török hadseregről, és feltételezhetjük, hogy Urházy idejének egy jelentős részét az ehhez való jegyzeteléssel töltötte. A memorandumra visszatérve elmondhatjuk, hogy kiinduló megállapításai nagyrészt helyesek, konklúzióit pedig az idő igazolta, mikor 13 éven belül Ferenc József kiegyezett a magyarokkal.

A szövegben többször kitértünk a Budapesti Hirlapból Szilágyi Ferenc, a Pesti Napóból pedig Török János, Falk Miksa és Kemény Zsigmond írásaira is Urházy levelei mellett. Ennek két oka volt: az egyik, hogy némi kontextust adjunk a helyszíni tudósításoknak. Másrészt pedig, mint láttuk, Török János 1853-1854 fordulóján arra panaszkodott, hogy az oroszokról szóló lapszemlék a cenzúra haragját váltják ki. A fent említett szerzők cikkeiben láthattuk, hogy talán a külpolitikai események következtében lazulhatott ez a hozzáállás, mivel Falk Miksa már nyíltan fogalmazhatta meg, hogy Oroszország visszaélt hatalmával.

*

A cikksorozat Pintér Bence 2015-ben, a Krími háború a magyar sajtó tükrében címmel az ELTE BTK Történelmi Intézete számára készült mesterszakos szakdolgozatának szerkesztett változata. A sorozat korábbi részei egyben itt érhetőek el.

A bejegyzés trackback címe: http://tortenelem.mandiner.hu/trackback/19358