Az első pápa, aki egyházszakadást okozott?

„Nem kizárt, hogy úgy vonulok be a történelembe, mint az első pápa, aki egyházszakadást okozott” – ezeket a bizalmas szavakat adta Ferenc pápa szájába a német Spiegel hetilap rögvest pápaságának elején, alig leplezve a várható reformmeglepetések feletti örömüket. Mindeddig úgy tűnt, a várt vagy vélt szakítópróba hál’ Istennek mégis elmarad. Az elmúlt évek persze a Vatikánban sem teltek eseménytelenül. Az efféle eseményekre fogékonyak YouTube videón tekinthettük meg, ahogyan egy névtelenségbe burkolódzó fiatal bálványimádást kiáltva a Tiberis folyóba dobja a fából faragott termékenység-istennőhöz hasonlító indián Pachamama szobrocskákat, melyeket Dél-Amerikából szállítottak Rómába

Végül a papi cölibátus szabályai nem változtak, pedig még a BBC is beharangozta. Persze, mondhatnánk, az egyháztörténeti könyvek mindig is titkos tippnek számítottak a fordulatos történetek iránt érdeklődők számára. Erre még visszatérünk, csakúgy, mint a botrányok helyiértékére.

A viszonylagos nyugalom nem utolsósorban annak köszönhető, hogy XVI. Benedek pápa, aki az aktív szolgálatról való lemondása után minden orvosi várakozásra cáfolva még közel egy évtizedig kísérhette szemmel utódja működését, rendkívüli lelki nagyságról téve tanúbizonyságot nem kritizálta vagy akár csak kommentálta Ferenc pápa döntéseit. Még akkor sem, amikor utódja résnyire visszazárta azt az ajtót, amit XVI. Benedek pápa nyitott meg a II. vatikáni zsinat liturgikus reformjai előtti, latin nyelvű miseforma engedélyezésével.

Különösen angolszász területen népszerű ez a miseforma a nagycsaládos, gyermekeiket otthon tanító, sőt akár még ökogazdálkodást is folytató katolikus konzervatív forradalmár fiatalok körében. Túlnyomó többségük nem hallgatott a szakadár szirénhangokra, és

(ahogyan Budapesten is kifejtette: „meg kellett állítani ezt a visszafordulást”). Persze a hagyományhű katolicizmushoz a térdelve áldozás mellett hozzátartozik a mindenkori pápa iránti engedelmesség is. Nem ez az egyetlen összetett mozzanat a történetben.

Már csak az időzítés miatt sem lehetett arra számítani, hogy ez a helyzet megváltozik. Október végén zajlott egy világegyházi szintű tanácskozás, a „szinódus a szinodalitásról” nevet viselő folyamat legutóbbi ülésszakja. Az elfogadott zárónyilatkozat leginkább amiatt figyelemreméltó, ami a részletenként külön-külön szavazásra bocsátott dokumentumból hiányzik: ezek a visszatérően követelt radikális reformmeglepetések, melyeket ezek szerint mégsem kíván annyira a különböző országokból érkezett delegátusok többsége (pedig a püspökök mellett most először mások is részt vehettek, köztük az itthon is ismert James Martin jezsuita szerzetes). Ráadásul úgy tűnt, hogy

a Szinodális utat, amelynek elnevezései (Központi Bizottság, Szinodális Bizottság és Tanács stb.) legalább annyira furcsák, amennyire radikálisak az általa követelt reformok, sőt emblémájukban még a kereszt egyik ágát is a haladást szimbolizáló nyílra cserélték. „Németországban van egy nagyon jó evangélikus egyház. Nincs szükségünk kettőre” – mondotta állítólag Ferenc pápa a német püspököknek a szinodális útról még 2022-ben.

Az elmúlt hetek során a hívek a gyengélkedő pápa jobbulásáért imádkoztak, miközben a katolikus internetezők erre fogékony része azzal foglalkozhatott, hogy a vezető német katolikus hírportál címadásában túllépte-e a jóízlést (finomított változat itt), amikor arról tudósított, hogy négy konzervatív teológia-filozófia professzorasszonynak írott legutóbbi levelében Ferenc pápa aggodalmát fejezte ki a németországi szinodális út kapcsán.

Hétfő óta azonban más időszámítás van érvényben a Fiducia supplicans vatikáni nyilatkozat megjelenésével (a nyilatkozat címét néhányan „hiányzó bizalom”-ként fordítják, hivatalosan: „könyörgő bizalom”, a latin alapjelentés „térdel(ve) imádkozó”). Szerzője a Hittani Dikasztérium idén kinevezett és bíborossá tett vezetője, Víctor Manuel Fernández (ezt a hivatalt vezette XVI. Benedek pápává választása előtt), aki a szöveget saját gondolatmeneteként, persze pápai jóváhagyással jegyzi.

A Német Katolikusok Központi Bizottságának vezetői a Szinodális úton már megfogalmazott követelésük megerősítését látták benne, további reformmeglepetéseket várva: „katolikusnak lenni manapság annyit tesz, hogy számolnunk kell a változással”. Eközben az afrikai Malawi püspökei egyszerűen minden ilyen áldást megtiltottak, amihez legutóbb a nigériai püspökök is csatlakoztak (időközben közös afrikai nyilatkozat készül); hasonlóan foglaltak állást a lengyel püspökök, nem is beszélve a nemzetközi színtéren ismert kazahsztáni segédpüspökről, aki nemrég egy saját angol nyelvű katekizmust is megjelentetett (a hivatalos reakciók folyamatosan bővülő listája itt követhető nyomon).

Legalább ennyire figyelemreméltó számos olyan angolszász konzervatív portál reakciója (pl. a befolyásos First Things részéről), melyek eddig tartózkodtak a közvetlen bírálattól. Ugyan vannak, akik a vatikáni nyilatkozat alapján akarnak konzervatív kritikát gyakorolni (pl. a fent említett négy professzorasszony csoportja); a felbolydulás nem látszik csillapodni: a kritikusok táborához nemrég csatlakozott Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Dikasztérium korábbi vezetője angol, német, spanyol és olasz nyelveken, meghatározó konzervatív katolikus fórumokon egyszerre közzétett elemzésével. Vajon félnünk kell-e, ha nem is egyházszakadástól (habár az anglikánok tudnának mesélni az ilyen jellegű globális Észak-Dél-ellentétek hatásairól),

Ha a tisztelt Olvasó hüledezik mindezek láttán, az annak köszönhető, hogy a magyar katolikus egyház Erdő Péter bíboros-prímástól kezdve a helyi plébánosig bezáróan valójában, őszintén mondom, nagyon jó, amiért teljes szívből hálásnak kell lennünk. Sikeresen megóvtak bennünket például a liturgikus háborgásoktól is (miközben persze maradéktalanul betartották a vatikáni előírásokat): az SSPX, FSSP és hasonló kifejezések a magyar napi miselátogatók, de még az alkalmanként latin misére járók között is legalább annyira ismeretlenek, mint egzotikus lepkefajok nevei.

Már az első kommentátorok egyetértettek abban, hogy a Fiducia supplicans nem teljesen szándékolatlanul többértelmű. Az ötezer szót is meghaladó terjedelmű dokumentum rögvest a preambulumban leszögezi, hogy „szilárdan kitart az Egyház hagyományos tanítása mellett a házasságról, és nem enged meg semmiféle liturgikus rítust vagy bármilyen ehhez hasonló áldást, amely zavart okozhatna”, a biztonság kedvéért a végén is leszögezi, hogy „nem szándéka bármit is legitimálni” (40.), sőt kiindulópontjának (2-3.) a tanítóhivatal egy 2021-es, még Fernandez bíboros hivatali elődje, Luis Ladaria Ferrer jezsuita bíboros által jegyzett – szintén Ferenc pápa által megerősített – megnyilatkozását tekinti,  amely a tanítóhivatali megnyilatkozások hagyományához hűen lakonikus „nem”-mel válaszolt a feltett kérdésre.

A Fiducia supplicans háromezredik szava tájékán mégis azt olvashatjuk: „Az itt felvázolt horizonton belül megjelenik az áldás lehetősége a szabálytalan helyzetben lévő párok számára.” (31.) Az értelmezést nem segíti, hogy az itt megnyílni látszó lehetőséghez számos korlátozás tartozik: ez csak egy „spontán áldás” lehet (38.), 

de nem segítenek a felhozott példák sem, miszerint erre „egy kegyhely meglátogatása, egy pappal való találkozás, egy csoportosan elmondott ima vagy egy zarándoklat során” kerülhetne sor (40). A leginkább eligazító megjegyzés talán, hogy ezt az újfajta áldást Fernandez bíboros több helyütt (23-24., 36., 40.) a népi jámborság formáihoz hasonlítja.

Miben is állhat ez az újfajta áldás? A katolikus teológia szerint az áldás önmagában véve különbözik a szentségektől, melyek – keresztség, bérmálás, eucharisztia, bűnbocsánat, betegek kenete, házasság, egyházi rend – az isteni kegyelmet különös, természetfeletti módon egyszerre jelképezik és közvetítik (reálszimbólum, ex opere operato). Ehhez azonban a hívőnek a megszentelő kegyelem állapotában kell lennie, melyet a megtérésre irányuló szándék esetén először a keresztség, majd pedig a bűnbocsánat (gyónás) szentségei révén nyerhetnek el.

Az áldások, illetve az esetünkben tárgyalt, az egyházi rend tagjai által kiszolgáltatott áldások a szentelmények tágabb csoportjához tartoznak; azonban, és ennek lesz rendkívüli jelentősége, a hagyományos tanítás és a korábbi tanítóhivatali megnyilatkozás szerint, melyeket Fernandez bíboros egyetértőleg idéz, az áldásokra is vonatkoznak hozzáférési feltételek. Nem áldhatók meg olyan körülmények, melyek ellenkeznek „az evangélium szabályaival vagy szellemével [normae vel spiritui Evangelii]” (10.),

Elvégre a kegyelmet az egyház nem saját kútfőjéből osztogatja, így annak elvárt feltételein sem tud önhatalmúlag tetszőlegesen változtatni. Fernandez bíboros tehát nem a katolikus erkölcsi tanításon változtat, hanem azzal a saját bevallása szerint is „újító hozzájárulással”, „valódi fejlődéssel” (Preambulum) lép fel, miszerint létezik az áldások egy olyan speciális válfaja (ún. nem liturgikus vagy nem rituális áldások), melyek kiszolgáltatásához ezeket a feltételeket nem feltétlenül kell teljesíteni. Előbbi esetben érthető lenne azok lelkesedése, akik az egyházétól eltérő morális elvekkel rendelkeznek és szeretnék, hogy az egyház változtasson azokon; jelen helyzetben azonban úgy tűnik, a lelkes kommentátorok vagy nem mélyedtek el kellőképpen a szövegben, vagy pedig kimondva-kimondatlanul egy résnyi ajtónyitásnak tekintik azt a további, immár magukat a morális elveket illető változások előhírnökeként. Hasonlóan instabil jellegűek a gyakorlati feltételek is, amint ezt a fentebb idézett James Martin esetén is megfigyelhető:

legalábbis viszonylag kevesen vagyunk úgy, hogy egy áldás kiszolgáltatásakor éppen spontán módon ott legyen velünk a New York Times fotósa és három tudósítója. 

Ugyan a szalagcímeket az egynemű párok megáldásának lehetősége uralja, azonban fontos látni, hogy a Fiducia supplicans az összes „szabálytalan helyzetben élő pár”-ról szól, amely formák közül valószínűleg sokkal földhözragadtabb, hagyományosabb esetek válnak majd fontossá a templombajárók körében.

Amennyiben, ahogyan ezt egyesek talán szeretnék, a dokumentum hatására hátsó kapun keresztül következményeiben megszűnik a különbség a katolikus szentségi házasság és a napjaink kultúrájában elterjedt egyéb együttélési formák között (kulcsszavak: válás, újraházasodás, illetve egyáltalán a szexualitás akár teljes különválasztása az elköteleződéstől), akkor furcsán fogja magát érezni a templombajárók zöme, akik valaha is bármiben a nehezebb utat választották hitbéli elköteleződésből.

Fordítva, az állam irányából nézve: megtehetik-e egyáltalán az egyházak, hogy szűkebb előírásokat szabnak meg a híveiknek, vagy pedig a kulturális-törvényi keretek jelenlegi és esetleges jövőbeli változásait (pl. eutanázia, poliamoria) automatikusan követniük kell-e azok teljeskörű erkölcsi igenlésével?

Mindenféle szenzációhajhászáson túl a vita mélyén egy alapvető teológiai kérdés rejlik, melyben korunk (nyugati) keresztényeinek előbb-utóbb dönteniük kell (habár persze jó lenne, ha erre egy kevésbé felbolydító kérdés kapcsán kerülhetne sor): egyáltalán, már az egyes esetek erkölcsi megítélését megelőző kérdésként,

(Innen nézve fölösleges is erkölcsi határok kérdésével foglalkozni.) Az utóbbiról nyilván szó sincs a Fiducia supplicansban, de azért fognak majd mazsolázni belőle idézeteket (pl.: „minden, ami igaz, jó és emberileg érvényes az életükben és a kapcsolataikban, gazdagodjon, gyógyuljon és emelkedjen a Szentlélek jelenléte által”; 31.), melyek köré építhető olyan téves teológia, ami mindenben csak és kizárólag a kegyelem pozitív struktúráit hajlandó látni. Divat manapság bizonyos körökben az Újszövetség lakoma-példabeszédeit idézni Jézusnak a bűnösökhöz való odafordulásáról („bűnösökkel áll szóba, sőt eszik is velük”; Lk 15, 2; vö. Mt 11, 19); azonban valahogyan kevésbé kerül elő szöveghely arról, hogy Jézus nem éppen a bűnt megerősíteni ment ezekbe a vendégségekbe: „Mester, ha ilyeneket mondasz, minket is gyalázol” – méltatlankododtak is az asztaltársai (Lk 11, 45).

Avagy, mielőtt azt gondolnánk, hogy a korai kereszténység egy kaliforniai hippigyülekezet lett volna (ami aztán csak a hatalommal való kiegyezését követően vesztette volna el az ártatlan örömelvűségét), érdemes belenézni az evangéliumok lezárulásával egykorú, de csak a korai kereszténységre vonatkozó naiv képzeteink kialakulása után újrafelfedezett A tizenkét apostol tanítása (Didakhé) c. iratba: „Két út van, egy az életé, egy a halálé, a két út között pedig nagy különbség van.” (Ezt egyébként konkretizálja is ezt a házassági és szexuálmorál terén.) Ez az alapvető teológiai törésvonal a maga módján mindegyik keresztény felekezetben megjelenik, de értelemszerűen a katolicizmusban a leginkább látványos.

Aligha fognak ezek az általános kérdések dűlőre jutni a Fiducia supplicans kapcsán, ugyanakkor a jelen felbolydulást érthetővé teszi, ha azokat a katolikus egyház és a modern világ (»az idők jelei«) közti helyes kapcsolat kialakítására tett évtizedes, ha nem évszázados erőfeszítések távlatában szemléljük, amely kérdés ezek szerint még mindig nem jutott nyugvópontra. Nem gondolhatták a zsinati atyák, hogy fél évszázaddal a II. vatikáni zsinat és az 1969-es liturgiareformok után, miközben az eredeti gitáros nemzedék eléri a nyugdíjkorhatárt, az új fiatalok latin misére vágynak és ennek egyházjogi határairól kell dönteni. Ezalatt a hosszú út alatt a katolikus egyház különböző a modernitás kihívására adott különböző hozzáállásokkal kísérletezett: 1910 és 1967 között pl. minden papnak esküt kellett tennie „a mostani kor tévedéseivel” szemben.  Lehet, ma már sokan szívesen vállalnák ezt az esküt, ha cserébe automatikusan visszakaphatnánk az elkötelezett hívők akkori arányszámát a társadalomban. Persze ez nem így működik (avagy ki-ki maga tehet egy próbát, belemerülve a korszak magyar lelkiségi irodalmába). A döntő kérdés inkább az, hogy mindez vajon és mennyire remélhető attól az új megközelítéstől, amelyre a Fiducia supplicans tesz kísérletet?

Bármennyire is paradox,

Ami az utóbbit illeti, a bukmékerek régi favoritjai, a konzervatív afrikai Robert Sarah bíboros vagy akár Erdő Péter mellett újabban felmerül Pizzaballa jeruzsálemi latin pátriárka neve is, aki a közel-keleti háborúban túszként ajánlotta fel magát. Ezt bízzuk inkább a Szentlélekre; annyit azonban érdemes látni, hogy mind a mostani, mind a jövendő pápaságokban bármikor új, meglepő formákat ölthet a katolikus egyház és a modern világ kapcsolata (talán éppen a Fiducia supplicans előre még látható tanulságai fényében). Az egyháztörténet valójában éppen amiatt számít épületes olvasmánynak, ahogyan reménytelen helyzetek valódi újjászületéshez vezettek benne. Éppen mostanában ünnepeljük egy ilyen valószerűtlen esemény 800. évfordulóját Ferenc pápa névadójának személyében.

Mit tegyenek hát a katolikusok? Mindenekelőtt igyekezzenek megmaradni a hit útján. Nem tilos közben letérdelve imádkozni sem (apropó: tudják, állítólag milyen formában jelent meg az ördög az egyik sivatagi atyának? Térdek nélkül). Egy bizonyos: amennyire nem katolikus viselkedés provokatív módon keresni az egyházszakadást vagy akár csak öncélúan szítani a vitákat (talán erre vonatkozhattak eredetileg Ferenc pápának a Spiegel által idézett fenti szavai), annyira téves kishitűség lenne azt gondolni, hogy nekünk itt, a katolikus egyház magyar perifériáján az önfeladás lenne az egyedüli lehetőségünk és feladatunk.

Éppen ellenkezőleg:

és identitásunkban magyar egyházi vezetőink bölcs iránymutatásaira támaszkodva. Elvégre nem éppen Ferenc pápa mondta már a pápaválasztási programbeszédében: „az egyház arra hivatott, hogy kilépjen önmagából, és a perifériákra menjen.”

Nyitókép: MTI/EPA/Vatikáni Média